A Wermiron kúria titka

[Zerathin]

*Hegyvölgy kis városát csendes, barátságos, de büszke halandók lakják. Talán fölösleges is lenne embernéptől különbözőket említeni közöttük, de szükség is van a fogadtatás melegségére, hisz nem sokan ejtenék útjukba a hegyvölgyes vidék szekérrel nehézkesen áthaladható, de nem nagy kitérővel megkerülhető átjáróját. Nem véletlenül merül fel a tudat az erre járókban, hogy a kísértetház története inkább a kiesett bevételeket pótolná, mintsem megoldandó rejtély.*

*De ezen tévképzeteket gyorsan lerombolják a fogadó sötétbarna sörremekei és a szemkápráztató vacsoraadagjai, valamint az értetlen tekintetek, ha a misztérium körül kérdezősködnek. A família neve ismerősen cseng, de ők semmilyen eltűnésről nem tudnak, sőt, a város még mindig állítólagosan a Wermiron család birtokában áll, sosem szállt vissza az uralkodóra.* -Egyszerűen csak nem járnak errefelé. - közli a fogadós. -De nem kell megijedni, azért nem jöttél hiába. Egy öregúr állta a cechet egész estére és igen, mondotta is, hogy ne tömjem túl a vendégnépet, hogy el tudjanak vándorolni a vityolóhoz. Persze, ahogy látja, itt sem vetik meg sokan, ha a más pénzén részegedhetnek le. Ha siet, még sötétedés előtt ott lehet, de nem nehéz eltéveszteni... meg, talán jobb is, ha siet.

*És aki nem itta túl magát, az könnyedén eljuthat a macskaköves út maradványait követve. Aki meg igen, hát, négykézláb is lehetséges, nem gyors, nem kényelmes, és nem biztos, hogy célszerű, de legalább a mély alvás az estére biztosítva vagyon. Bármily állapotban is érnek oda, házigazdájuk már a ház előtt várja őket.*

*Az öregúrról nem lehet túl sokat mondani, középmagas, bár egykori jó fizikumának nyomai meglátszódnak, képes a maga lábán járn. Homlokának fénye kopaszodással hódít ki magának helyet az eddig sem sűrű hajzatából, fejközépig. Talán ezért is hord rá csuklyát, amiből nyugodt kék szemei és a megfáradtságon is túlmutató néha felcsillanó mosolya tekint ki.*
-Kellemes estét!
*Majd a távolból egy dörgés hangzik fel, a közelgő vihart jelzik azok számára is, kik eddig nem figyeltek volna fel rá.*
-Akkor kevésbé kellemeset, ahogy az égiek akarják. Ez lenne itt mögöttem, amire a bátor lelkeket kerestem, de talán még várjunk.
*Az épület első látásra bizarr, mindenhol ablakok vagy könnyed, vékonyságú kisajtók, némely előtt kissé emelt kőelőrész...*
-Igen, ez régebben még az emelet volt, csak az épület kicsit megsüllyedt. De, talán előzzük is meg az elázást, menjünk beljebb. Nem tudom, lesznek-e többen, de lehet már kering pár fontosabb kérdés is a fejükben. Ne is habozzanak vele. Ott az erkélynél fogunk bemenni. Biztos lehetne máshol is, de ott kissé leomlott a korlát, én pedig már nem vagyok olyan állapotban, hogy átszaltózzak. Nem is voltam soha szerintem.

[Edmund]

Maga sem tudta még a megbízatást, mikor becaflatot Hegyvölgy jelentéktelen mezővárosába. Elázott köpenyben, dideregve ült le a tűzhely mellé melegedni, zsíros ebéddel, groggal. Nem akart lerészegedni, egyszerűen csak jólesett. Egy idő után elkeveredett a helyiekkel, és talán pont ezt nem kellett volna...
- Wer-mi? Sose hallottam róluk...
Eleinte csak fél füllel hallgatta a kísértetmeséket, meg vérszívó-históriákat, de nem nagyon érdekelte... nem szörnyvadász ő, babonás bolondságok meg nem érdekelték. Hanem arra, hogy ott van még mindig számtalan kincse a családnak... csak valami vén komornyik lófrál fent, na arra már felfigyel.
- Még hogy nem mertek odamenni? Pff.. komáim, ti aztán nagy bolondok vagytok! Eredjetek vissza az ekéitek meg kalapácsaitok mellé, ezt meg csak bízzátok ide!
Egy kissé nagyszájú volt, mint mindig. Felhajtotta a grog maradékát, lekoppintotta a kupát, és már állt is fel. Belecsípett a fogadós lányának kerek fenekébe, hogy kitudja, hol találja a városkában a szatócsboltot... a választ meg is kapta egy csattanós pofon kíséretében, mely újabb vigyort rajzolt a képére.
Így hát szívrepesve indult a szatócsboltba, máris szerelmesen a csípős tenyerű szépségbe, és szerény vagyonából megvett egy ócska bőrvértet, egy zsákot meg egy kötelet, tűzkövet és fáklyát, aztán indult fel, amerre a legények mutatták.

A kúria a lehető legfurcsább építmény volt, amit valaha látott. Nem mintha nagyon jártas lenne benne, de inkább tűnt a karagáj kánok hosszúházainak, mint egron kúriának.
- Magának is, jó ember... - Biccent a vénségnek, ahogy lassan mellé ér. - Áh... itt állandóan esik, rá se hederítsen... hacsak nem ázik be a tető!
Ahogy az öreg hátra mutat, Ed szemöldöke felszalad. Keresett? Kit? Mire? Micsoda?
- Azt hittem, kúria lesz...
Az öreg válasza pedig rögtön meg is magyarázza, hogy miért is tévedett.. Vakarja a fejét erősen gondolkodva.
- Kicsit megsüllyedt... ühüm... kicsit. Én is úgy látom... Sose építkezz mocsárra!
Még mindig fejét vakarja, de azért csak elneveti magát... ennyire furcsa helyzetbe se került még.
- No... jó ember, én ugyan nem tudom, mit akar tőlem, mert én... épp csak erre jártam. De azért... A nevem Edmund, és elég jól megvagyok a kardjaimmal. Épp semmi dolgom. Mondja már el, ugyan milyen megbízása lenne... már ha képes vagyok megoldani, és nem papot vár az ördögűzéshez! No meg... mennyi az annyi?
Míg beszél kicsit körbe is néz, gyülekezik-e már valaki ide, majd elindul az öreg után.

//Mord jelen. A tempó nekem mindegy. A dobási szabály maradt? //

[Avaldir Osberon]

- Ide még egy pint sert! *Harsan harsány hangja* - De nem csak nekem, mindnekinek, hiszen én nyertem! *Toldja hozzá s szemtelen somolygásra húzódik szája.* - Barátaim! Még egy kör? *Teríti le fekete lapjait. Van, ki száját tátja el, másnak szeme kerekedik ki, valaki már csalót kiált kicsit hátrébb.*
- Na, hát na. Kinek a kártyában szerencséje, azt a szerelem elkerüli. Megfizetem az árát! Csatlakozzatok hát! De most szünet legyen, szünjön fejem.
*Ahogy elkerül a kártya, úgy kerül elő a pletyka. Az alkohol megoldja a megtartóztatást, a titkokat, s mint ajándékról a színes masni, úgy hullik le róluk a lepel. Hall a vén vándorlóról, a fiatal kószáról, a lökött bádogosról s az elkerült kúriáról. Csak egy fél mondat, nem több. Megdobban valami benne, így hát nem is kell neki több, amint elfogy harmadik söre, gyorsan kikérezkedik sárgázni, de ehelyett feloson az emeletre, összekapkodja szegényes holmiját, s az "AVALDIR! HOVA MÉSZ!?" kiálltásra már mögötte a fogadó.*

*Kaland szagot érez, így első dolga arra menni, amerre mondták, hogy nagyon nem tudják mi is van ott. Ütött-köpött zsáklyában néhány apróbb ám annál hasznosabb tárgy lapul, talán még csereruha is akad. Oldalán kardja, megmaradt őszes haja ma kifejezetten jól fésült, még így az ivás után is*
- Adjon az Egy! *Köszön felhanggal mind a komornyik félének, mind a másiknak. Végighallgatja a házigazdát, hevesen bólogat.* - Inkább essen, minthogy orkok tivornyázzanak odabent. És inkább süllyedjen meg, mint hogy az egészet elnyelje a mocsár. Mint a hajdani Dafuqé őrgróf tákolmány tornyait. Mire reggel felébredt, már az ágyához fojt be a pöcegödör tartalma, annyit süllyedt egy éjszaka alatt! Tartja a mendemonda. *Nevet fel, hogy oldja a hangulatot*
- Avaldir, egyszerűen Avaldir! *mutatkozik be s nyújt kezet, s nem rest beljebb állni, hogy ne ázzon el köpönye s legkevésbé ő*
- Már hogyne lenne. Egyenesen van! Miért meresztik a helyiek szemüket, ha szóba kerül a süllyedő hodály? Nem hogy lövésük, célzásuk sincs a helyieknek, mi ez, vagy, hogy mi lengi körbe. ~ Vagy csak a sör tompította el elméjüket?~

[Veronica de la Fuente]

Az utóbbi időkben feje fölé gyűlt sötét fellegek baljós árnyának sugallatára a lánynak kevés nyugta akadt mostanság, s hosszabb kilengésű utazásai is megszaporodtak, minthogy tétlen üldögélnie kevéssé ajánlatos. A Wermiron család szomorú, rejtélyek övezte tragédiájáról véletlenül szerzett tudomást egy útszéli fogadó vendégseregletének beszélgetéséből. Mielőtt lova fejét a kastély felé fordítaná, kíváncsi természetének engedve úgy dönt, megtekinti magának a kísértetjárta helyet, amint a látványosságokat szokás. Nem is sejti, hogy előtte már ketten is az ő elhatározására jutottak, bár megeshet, egészen más célból.
Lóháton érkezik bár, mégis utolsóként, s tán éppen az utolsó pillanatban, hogy még idejében megakassza a kúriába betérni készülők lépteit a közelgő patkócsattogás hangja. Amint közelebb ér, a leány meglepetése annál nagyobb, hogy két túlontúl is ismerős arccal találkozik a ház előtt az ismeretlen öregúr társaságában. Hűdöttségében még a nyeregből is elfelejt leszállni, úgy fogadja a komornyik udvarias köszöntését.
- Szép estét..
Köszöntését zavart csend követi, amint pillantását végigjáratja a rögtönzött kis társaságon. Néhány szívdobbanásnyi idő után csak kiböki, mi nem fér a fejébe:
- Nos... én egy kihalt kúriáról hallottam mendemondákat...
Szemöldökét felvonja, érzékeltetvén a helyzet komikumául szolgáló paradoxont: hiszen nem, hogy kihalt a kúria, de jelen állapotában szinte már népesnek tetszik, már ami a küszöbét illeti. ~ Talán mégis igazuk volt a család eleven voltát erőst bizonygató fogadóbelieknek.. ~

[Zerathin]

Az úr barátságosan felnevet, a rosszindulat látszata nélkül.
-Az annyi tíz arany és a feladat összesen annyi lenne, hogy töltsék itt az estét. Hogy őszinte legyek, nem tudom, lesz-e más dolguk. De azokat a kardokat ne tegyék messze. Hogy őszinte legyek, a legutóbb még nem volt üres az a ház... bár az is több, mint negyven éve volt...
Majd szinte fájdalmasan fújja ki a levegőt a tüdejéből.
-Sajnos nem voltam itt, amikor az eltűnés történt, elsodort az élet. Megérthetik, hogy akinek egy ilyen barátságos, bár kieső környékről van lehetősége a fővárosba költözni, nem fogja eldobni a lehetőséget... Mennyit tudnak a csillagászatról? Én kifejezetten jártas vagyok benne. Példának okáért, találtak egy kőtáblát, valami feltérképezetlen időkről, ami az eget mutatta és el nem hinnék, hogy miket meg nem tudni belőle. Például érdekes módon, a legtöbb csillagkép a mai napig megtalálható, de van, ami már eltűnt. Egyesek szerint csak kihunyt, ahogy az akkor tisztelt istenek is eltűntek a képről, mások szerint a földre esett le, vagy csak az égi óra méri, hogy mikor jön el az ideje a végső pusztulásnak... De nem kell félni, több ezer van még fent, szóval, ha más nem, mi túléljük!
Nem tudni, hogy az öregnek mióta okoz ennyi örömet a csillagokról beszélés, de legalább a bűntudatát oldotta vele kissé.
-Amúgy kérdezzenek, elnézést, hogy elmonologizáltam. És vigyázzanak, úgy látom, hogy még is csak laknak itt.
Egy szinte üres szoba, talán valami emeleti szállás egyik sarkából két fehéren világító szempár néz vissza, egy patkány. Nem nagy riadalom lehet az ő részükről, a kis állat is inkább sebesen megkerüli őket és kifut eddig barátságos hajlékukról. Ezzel már csak egy kisebb zsák maradt ott, melyre mielőtt fosztogató kis akciók kezdődnének, jelzi is vezetőjük a célját.
-A fáklyák, tényleg, lent sötét lesz.

//Dobás maradt//

[Edmund]

És mégis kicsit gyanakodva néz körbe, a patkányok láttán önkéntelen megérinti a kard markolatát. Egyelőre nem adja jelét hogy felismerte volna Verát.
- Ez baromság. - Közli rámordulva az öregre, ami esetében elég fenyegető. - Mi volt negyven éve? Milyen eltűnés? Halljuk ki maga és mi a halál rücskös valagáért akarja hogy itt maradjunk? Mi vagy ki van odalent, ami megölhetne minket? Eddig magának semmi haszna ebből.

[Avaldir Osberon]

- 10 Arany? Azért még egy veszett kutyát is megfejek! *Dörzsöli össze kérges, vénülő tenyerét s jóízűen felnevet.*
- Mi a garancia, hogy megkapjuk ezt a summás összeget? *Sandít az öregre, összefutnak a ráncok a homlokán, gyanakvás villan át szemein, ahogy összeszűkiti azokat.*
- Már megbocsáss, de én ki nem nézem, hogy itt van nálad az összeg, hogy előre fizess. S azt sem nézem ki, hogy eltudnád hozni a háromszorosát a munka végeztével, anélkül, hogy valamely'k rosszarcú ebadta el nem venné tőled erejének erejével.

[Veronica de la Fuente]

//Bocsánat-bocsánat, váratlan utazás a hétvégén. //

- Fejenként?
Bukik ki belőle a sokkal anyagiasabb kérdés a többiek csodálkozásánál, melybe csöppet bele is pirul - leszáll hát fülelő lováról, megveregeti az átázott nyakat, majd gyanakodva lép az öreg után. Legalább egy, vagy inkább két lépéssel lemarad a társaságtól, mint, aki éppen csak bekukkantani készül, s ha már erre jár, hát meghallgatja a mendemondákat, mielőtt sietős távozásra fogná. Hisz minden logikus gondolata azt sugallja: a kísértethistóriák summás vagyont ajánló, kétes kilétű vénemberek csábításai nélkül is éppen elég félelmetesek, olykor veszedelmesek - ez pedig itt, jelenlegi fényében, egyenesen halálosnak tetszik.
~ Miért is az igyekezet, hogy holmi vadidegeneket a busás jutalom fejében marasztaljanak? ~
Merül fel benne is a kérdés, amely Edmundot is megpiszkálja, de nem teszi fel kétszer ugyanazt a kérdést az öregnek a leány. Igazság szerint, ha esze volna, a választ sem várná meg... de a kíváncsiság nagy úr.

[Zerathin]

Első körben meglepődik, de lát rációt abban, ami elhangzik. A fenyegetésre pedig, felveszi a farkasszemet a férfiúval, melyből félreérthetetlen kékes derengés villan fel egy pillanatra. A hangja komor élt vesz fel.
-Magamat és az értékeimet meg tudom védeni, emiatt nem kell aggódniuk. A nevem pedig Khaloss Wermiron. Ezt tényleg említenem kellett volna, elnézésüket kérem. Ez lehet pár dolgot megmagyaráz. A pénzt leginkább arra kapják, hogy ne maguknak pótolják ki a családom értékeiből.
Egy nagyobb levegőt vesz, tekintetével egy már rég eltűnt kép nyomát nézi a falon.
-Jóval több az már, mint negyven év és magam sem tudom, mi történt. Nem voltam itt. Ahelyett, hogy életem unalmas szegmenseivel traktálnám önöket, annyit kell tudniuk, kifejezetten hosszan tanulmányoztam az ittenihez hasonló anomáliákat, de előzetesen nem tudom megmondani, hogy mi fog történni. Talán a szó is magyarázatra szorul. Az anomália, ami eltér a természetestől, amikor a valóság szövete valamitől megpattan. Ezt rengeteg, alapvetően teljesen valószínűtlen jelenség okozhatja, aminek a hordereje teljesen átalakítja a környezetét. Mint egy vulkán, mely egyszer kirobban, elpusztítva mindent, majd évezredekig megül békében. Ellenben pontosan úgy, mint egy pihenő vulkán mellett lenni, egy anomáliát is félve kezelünk, a Páholy pedig egyenesen keresi és próbálja megszüntetni. Megjegyzem, hogy ezzel Önöknek semmi dolga nem lesz, csak asszisztálnak ahhoz, amíg én tanulmányozom. Amiért viszont a fegyver kellhet, hogy vannak lények, akiket a tömény mágia kifejezetten vonz vagy... eltorzít. Ezek a lények nagyon is ellenállóak a mágiával szemben, néha teljességgel sebezhetetlenek.
Rájön, hogy ő bár erről szeret estéken átnyúlóan beszélni, hisz életének döntő részét ennek szentelte, ellenben esze ágában sincs túlbeszélni.
-De ez sem az Önök baja. Előzetesen megpróbáltam annyira bekémlelni, amennyire lehetett és semmi aggodalomra méltót nem fedeztem fel, csak ha esetleg rettegnek a pókoktól. Abból lesz sok, veszélyt pedig egyáltalán nem is jelentenek. Kristálypókként van feljegyezve és lényegében semmit nem csinál, csak a mágia szövedékét szövik. Meg üvegszerűen reccsen, ha rátaposnak. Az előző mondhatni ilyen önmagát javító mechanizmus, hogy ha valahol túl sűrű lesz a mágikus energia, akkor ezek a kicsi lények megjelennek és elsimítják. Vagy megnőnek. Az utóbbinál megjegyzem, hogy attól nem halnak meg, csak nem szeretik. De ez nagyon sok és hosszú beszéd, mert ezt igazából megtapasztalni kell. Ami viszont fontos, hogy a pénzüket fejenként majd megkapják, de érthető okokból azt se szeretném, ha meglépnének vele, amíg meditálok és azt se, hogy leszúrjanak közben. Így igen, nem kapják meg előre és nincs is nálam, valamint azt se árulom el, hogy hol van. Egy feles előleget, ha úgy látják, átadok, azzal készültem.
Érdeklődve néz körbe, nem is erőlteti a továbbhaladást, amíg nem érzi úgy, hogy minden aggodalmat sikerült eloszlatnia.

[Edmund]

- Nekem már ez is hosszú beszéd volt... - dünnyögi az orra alatt.
Eléggé ostobácska helyzet, és semmi más nem motiválja épp, csak a jutalom. Megpróbálta végiggondolni, hogy ha semmi se az ő bajuk, akkor mégis mi, de rájött, hogy ehhez a szócsavaráshoz ő nem elég kitanulkozott, így inkább hagyja.
- Szóval csak le kell kísérnünk, agyonverni, ami jön, megvédeni magát és kész? Nekem épp megfelel... ez is van olyan jó hely megdögleni, mint bármelyik másik, ha arra kerül a sor, nem, Vöri?