Sirató Ostroma

[Leon]

A szeme gyilkos indulattal villog, fehér gyöngyfogai kilátszódnak vicsorra torzult ajkai mögül, ahogy tőrét markolatig döfi a várúr mellébe. Mégis, igazán csak akkor érzi magáénak a sikert, amikor az őr saját vérében fuldokolva rogy össze. Az írnokra különösebb figyelmet nem fordít. Az őrhöz lép, kitépi annak nyakából a vesszőt, hogy aztán újra a számszeríjba helyezze azt. Pillantását ekkor az írnokra veti, aki talán még mindig gyomra savával illeti a padlót.
- Ha futni próbálsz, kutya... keresztüllőlek, mint ezt a patkányt itt!
Sziszegi a kölyöknek, és komolyan is gondolja. Az kicsi nyílpuskát bekészítve dugja vissza köténye szorításába, hogy akármikor előránthassa azt, ha szüksége volna rá... majd lehajol, hogy két kézzel ragadja meg az őr alabárdját. Nyögve emeli meg, karjainak szikár izmai megedződtek a másfél év katonaélet alatt, elboldogul hát a roppant fegyverrel. Annak egyetlen csapásával pedig fejét is venné Torrad Halgrimnak, Sirató vára jogtalan bitorlójának.

[Torrad Hallgrim]

– Sirató – | – Leóna – | – Nagyterem –

Az írnok futni fut, de csak ájult álmában. Arca a saját hányásában, bűze terjeng a hideg teremben, megpocsékolja a szépen faragott boltíveket, Torrad halálát, s Leona dicsőségét.

Nem pihe az alabárd, hanem nehéz, ormótlanul kovácsolt darab, s nem nőnek való fegyver az. Még úgy sem, hogy hozzáedződőben van a férfias dolgokhoz. Fűti az adrenalin, az eltökéltség és netán a kudarctól és így urától való félelme is? Sikerül megemelnie a böhöm súlyú fegyvert, húzza kezét a fa, az acél s nem véti el a nyakat, mint ha állat húsát szeletné, oly' könnyedén választja el azt a testtől. Húst biztos nem fog megkívánni Leóna egy ideig, akár hogy is csábítják majd a nagyúr lakoma asztalához.

[Torrad Hallgrim]

– Sirató – | – Kay – | – Szülőszoba & Folyosók –

Az ostrom hangjai baljós alapzajt festenek a várbeli pillanatokhoz, de egyáltalán nem annyira baljósat, mint Torrad két személyes fogdmegje, akik szabályosan rátörik az ajtót, amint az csak résnyire kinyílik. Mire Kay eszmél, már kezét durván hátra csavarva, maguk előtt szabályosan tolva vezetik őt a felsőbb emeletek felé, hogy számot adjon eddigi ténykedéséről magának Torradnak. A nagyúrnak minden türelme elfogyott, ahogyan vére is… s ez utóbbit Kay még nem is sejti, csupán a fájdalmat érzi feszítő vállaiban s a pletykálkodó, az ostrom elől a felső szintre visszahúzódó semmirekellő népség tekintetét hátán. Az egyik őr szótlan, csupán marka beszédesebb nála s annak szigorú fogása, míg a másik… a másik halkan súg Kay felé egy-egy kószán elejtett „bocsásson meg nekünk” bátortalan mondatot. Azért mégis ő az orvos, a legfontosabb emberek egyike a várban s ők… ők csak a parancsot teljesítik, hogy nehogy nyakbavalót kapjanak, jó szorost. Társa megrovó pillantása vet véget ennek, mire lehorgasztott fej a válasz.

Mindeközben dajkák, szolgálók fordulnak be az ajtón, hogy gondjukat viseljék a kicsinek és anyjuknak. Nyikordulva csukódik be mögöttük az ajtó s szigorú hang utasítja a pletykanépet, hogy vödröt, ásót fogjanak és irány a kint, tüzet kell oltani!

[Leon]

Ajkai pengevékonnyá szűkülnek, tekintetében a gyilkos hideg acélkemény fénye feszül, ahogy a bárd véres végére pillant a nyak mellett. Mellkasa emelkedik-süllyed, akár a vérengző fenevadnak, ki megelégedve figyeli az elejtett, és leterített zsákmányt... de jól tudja, nem maradhat soká vele egyedül. Fölrezzen, mintha valamiféle révületből térne vissza önnönmagához, s érzi, ahogy keserű epe tolul fel a torkában... nem is annyira a kiontott vér nehéz, fémes szaga, a halál bűze, a vörös csendélet hatására, hanem az érzéstől, amit az imént átélt - és, hogy mennyire mámorító is volt! Leteszi a fegyver végét, és villámgyorsan a test mellett terem. Lecibálja az őrről annak köpönyegét, hogy alaposan belecsomagolja a fejet, azután egy pillanatra megáll. Vesz két mély lélegzetet, lesimítja szoknyáját. Fegyvereit újfent elrejti, majd lesüti szemeit, ahogyan szolgálólányként illendő, és kifelé indul a nagyteremből. Nyitja, majd csukja is maga mögött az ajtót. Nincs más hátra, minthogy szemeit lesütve, a szennyesnek tűnő csomagot elcipelvén visszasétáljon az árnyékszékhez, melyet szökéséhez előkészített...

[Torrad Hallgrim]

- Leona -

Leona könnyedén kisétál a nagy teremből, Torrad személyes fogdmegjei éppen Kay doktor viszik kihallgatásra urukhoz. Adjon számot, miért nem üzent neki!? Hogy merészelt késlekedni ilyen fontos ügyben!? Ráadásul akkor, amikor nyakukon az ostrom és megannyi dolog köti le az Úr figyelmét? Így Leona nem ütközik ellenállásba, sőt, senkibe. Végig topog a rideg, csupasz kőlépcsőkön, jeges érintésük a lábbelin is ’átsüt’. Elágazáshoz érkezik: csigalépcső vezet le, ami rövidebb és szinte pár lépés alatt az árnyékszékhez érkezik, avagy… balra fordul be egy keskeny folyosóra, aminek végén másik lépcső vezet két szinttel lentebb és onnan még vissza kell kapaszkodni. A bökkenő a rövidebb úttal az, hogy gyakrabban használják, lehet, talán még most is, hogy sokan inkább az első lövések utáni rumlit takarítják. A hosszabbal pedig az, hogy több időbe telik, ami növeli a kényelmetlen találkozások kockázatát.

//Miután meghozta a karakter a döntést, menni fog pm// //Ezután folytatódik a mese Kaynek is//

[Leon]

Lesütött szemekkel, a kis batyut szorongatva siet végig a folyosón. Kötényében újfent ott lapul a tőr, s az immár véres vesszővel újratöltött számszeríj. Míg jobbjával a batyut szorongatja, baljával a köténye mögött a számszeríj nyelét markolja, hogy ha kell, azonnal előránthassa, s lőhessen vele. Így felkészülve nem is gondolkozik rajta, hogy a már jól ismert, és gyorsabb útra forduljon: bár arcán a riadt bakfis gyermeki rémüldözése rebben, a lelkében a gyilkosok kegyetlen, hideg akarata feszül. El kell juttatnia a fejet lord Masricknak - ez számít most egyedül. Az egyik vékony, lőrés szerű ablakon kipillantva pedig meglóduló szívvel látja, hogy a nap immár vörösen kúszik a nyugati horizont sötét sávja alá. Hamarosan elvárják őt a fa alá... sietnie kell hát.

[Torrad Hallgrim]

Rövidebb út? Nevet fel a sors. Hát legyen. Így találkozik össze Kay a szülés előtt hirtelenjében verbúvált lányzóval, akiket a közös levezetés talán némiképp összekovácsolt (?). Mily' irónikus helyzet egy ilyen viccet nem ismerő, temetőnél is szomorúbb helyen.

Leóna orr alatt elmormogott szidást kap: "Miért nem a tüzet oltod épp!?" formában a halkabb, erőtlenebb őrtől, míg a másik fogdmeg teljes hangterjedelmével hangot ad haragjának, mely pontosan ugyanezt az üzenetet hordozza. Ura haragja inkább ez, amit kénytelen továbbadni, így oldozva fel lelkét a mindennapi nyomás alól: nem mondod ellent, hiszen bármikor jöhet a bitó. Bár hátulról tolják, elölről húzzák az orvost és hátratekert keze megakadályozza őt a szabad mozgásba, de szája, tekintete, és lábai szabadok...

Kay kezén újfent durvát rántanak, fájni fájjon csak, tudja meg ki az úr a várban! De baja ne essen, hiszen ő az egyetlen orvos és bár uruk haragját közvetítik, magukra csak nem haragítanák a hivatalos, tudós embert sem pedig az ő tudását, amivel életüket mentheti meg, ha úgy hozza a sors.

[Kay]

Az orvos nem erre számított, de nem áll ellen.
- Megyek magamtól is, nem kell lefogni. Úgy gyorsabban odaérünk.
Bár nem tudja hová viszik, csak sejtése van. Vagy Torrad elé, vagy egyenesen a tetőre, hogy a sziklák közé vessék.
- Hogy áll az ostrom? Sok a sebesült?
Kérdezi még, hisz van neki bőven mért lelkiismerete. A gyermekekkel mi lesz, hová lett a segédje, kavarog benne néhány sebes gondolat. Minden igyekezete csupa hiábavalóság lett volna? Reméli, hogy nem, és a Teremtő, akiben ő csak furcsa távlatokban hisz, nincs a szívéhez közel, mégis beavatkozik. Így tudna talán hinni benne, felülkerekedve a puszta orvosi racionalitáson. Hiába, a bakó bárdja alá hajtott fejben kevés hely marad a hitetlenségnek.
Ekkor váratlanul az eltűnt segéddel futnak össze. Kay most megörül neki, pedig egyébként jól lehordaná.
- Viseld gondját a gyermekeknek, ha nem jönnék vissza. De lehet, hogy nem én kerülök bitóra, hanem ezek itt.
Biccent fejével a fogdmegek felé. A tekintetében segítséget kérne, de mit tehetne ez a lány? Így hát marad a kicsit túlcsorduló kétségbeesés, fojtott indulat.

[Leon]

Számított rá, hogy találkozni fog valakivel, de hogy pontosan kivel, arra már kevésbé. Megtorpan, s még idejében fogja vissza karjában a megfeszülő energiát. Nem rántja elő a számszeríjat..még nem. Riadt őzikeszemekkel pillog egyikükről a másikukra, majd sietve félreáll, s kapkodón veszi a levegőt, hogy csakúgy rebbennek fűzőbe szorított keblei. Lesüti szemeit, és mélyen pukedlizik - kissé ügyetlenül, ahogyan az egy pór szolgától nem meglepő.
- Igen... igenis..
Egy rakat ruha... látszatra ennyit szorongat csak. Bizonyára a kisbabáknak szedte össze, hogy legyen őket mibe pólyálni, ha esetleg menekíteni kellene őket.. hisz az ellenség igen erősen ostromolja a várat. A fal mellé húzódva kerüli ki a katonákat és a közrefogott orvost, akár a surranó menyét.. hanem ahogy odaér a katona mellé, ujjai eleresztik a számszeríj nyelét, és a tőrre markolnak. Egyetlen határozott mozdulattal rántja elő, s annak nyakába is döfné annak rendje, s módja szerint. Éppen, csak szemei villannak valami hideg, kegyetlen fénnyel közben - de hang nem jön ki összepréselt ajkai közül.

//Orvtámadás: Ügyességem a katona mentálja ellen - 6,7,9,5 = 27
Ha sikerült meglepni ha nem, támadás: 9,8,10,8,5,1,4,7,10 = 62//

[Torrad Hallgrim]

Szótlan percek ezek. Kérdések vannak, de az őr háta nem a beszédes fajta. Még egy horkantást sem kap viszonzásul, csak a menetet, ami viszi végzete következő állomása felé.
Leóna megjelenésével változik meg a hangulat: előbb a lehordás, s Kay szavai után a döbbenet.
- Héóa! Áll meg a menet s a Kay előtti erősebb fogdmeg lép a törékeny lány elé, hogy őt is a nagyúr elibe vigye. Hiszen az utódról van szó és ezzel együtt a vár birtoklásának legitimálásáról. Hogy egy ilyen kis csitri egyáltalán elmerjen húzódni előle – erre egyáltalán nem számít s minden szó nélkül ragadná meg hosszú haját, hogy taknyán húzza be ura elibe. Ő nem tudós ember, csak egy utolsó kis fiatal lány, akivel még mindig jobban bánna, mint a várat megszerző hősittas katonák…
Ám ahogy az ellenállásra nem számított, úgy a támadásra végképp nem. Gonosz dolog a penge, de még gonoszabb azt ember nyakába állítani. Felordít fájdalmában, nyakához kap, szemébe beleköltözik az ölhetnék, tudatát elhomályosítja a bosszúvágy, akár csak az ivóban mikor kiöntik borát, vagy lábára lépnek rá. Megtántorodik, de lábon marad s erélyesen kap az alávaló haja felé, hogy maradék erejével maradja marasztalásra annak gazdáját. Eközben a kisebb őr dupla lépés hátrányban van. Nem elég, hogy ő sem számított semmi hasonlóra, de még Kay kezét is el kell engednie és taszítania kell a tudóson, hogy legyen helye kivonnia hosszú pengéjét. Testével a fiatal lány felé fordul, és hamar megkerüli társát. Nem törődik vele sem annak sebével viszont mindez a sok apró mozzanat időt nyer Leónának és ha ügyes még hamarabb is tud cselekedni, minthogy a kisebb őr pengéje marna bele fegyverfogató kezébe. //Kettő dobást kérek ügyességre, először a hajmegragadás kikerülésére, majd a támadás védésére. //

|Nagyobb őr mentálja: 3d10 – 9 + 9 + 3 = 21| - orvtámadás
|Nagyobb őr ügyessége: 8d10 – 10 + 6 + 3 + 5 + 3 + 5 + 3 + 7 = 42/2 (nyaki seb) = 21| - hajmegragadás

|Kisebb őr mentálja: 4d10 – 6 + 6 + 6 + 6 = 24| - orvtámadás
|Kisebb őr ügyessége: 9d10 – 8 + 7 + 3 + 4 + 2 + 4 + 7 + 9 + 1 = 45 | - támadás fegyverforgató kézre