Egronia- Benefikátus (Adomány)

[Lassarina]

A hatalmas kiterjedésű ősöreg erdősség az elfek birtoka, teljes mértékben az ő uradalmuk, de nyugati határán a Haragos mentén jópár ember és félelf lakta falu is megtalálható. A fő megélhetést az erdő adja, lakosai hagyományosan kanászok, szén-hamuzsír- és mészégetők, favágók, zsoldosok, leleményes vadorzók, de innen kerülnek ki a birodalom legjobb vadászai, kutyapecérei, kik aztán nemesi udvarokhoz szegődnek el. A tartomány székhelye Zubogó városa.

[Faelnis]

Egyenest Zubogóból repült idáig könnyű léptű, félvad lovának hátán a vad vidéken átnyargalva. Maga sem hitte addig igazán, hogy a volt királyi főtanácsos ilyen lépésre szánja el magát, míg a kezébe nem helyezte az oly becses ereklyét. A Vörös Királynő gondosan zárt ládikában pihen táskájának mélyén. Még így, kimerülve és varázstalan állapotában is szinte érzi, micsoda hatalom lapult a diadém vörös ékkövében, amikor ráakadtak - s most népük öröksége lám, visszatér hozzájuk.. a kérdés már csak az, miként fognak élni vele. Nem dönthet erről egyedül. Nem az ő hatásköre. A vének elé kell járulnia vele, s pontosan ezt is fogja tenni, dacára annak, hogy alig egy hónapja mondták ki felette büntetését.
Átvágtat az Adomány síkjain, az emberlakta tanyák és kertek árnyékában, át a kezdődő erdőség első, még szórtan elhelyezkedő, vaskos fái között, hogy aztán ahogy mind beljebb kerül a sűrű, ősi rengetegben, úgy lassítson maga is az iramon.

[von Frundsberg]

*Elhagyva a falvakat, erdei tanyákat, messzire kerülve a vaskos falakkal ölelt városokat, Faelnis oly iramban, s kitartással vágtat, mire csak fajtája lovasai képesek. Ha nem akarja, nem látják meg illetéktelen szemek. Noha itt él a kontinens legnagyobb, hagyományhű elf közössége, tisztavérűt nem túl sokszor lát az Adomány embernépe sem. Igaz, errefelé az erdők gyermekei valóságosak, bölcsek és gyönyörűek, míg a birodalom más tájain nem többek a mesék tündéreinél, kiktől tartani illik: a lovak sörényébe éjszaka varázsos bogot fonnak, s ájulásig táncoltatják a magányos pásztort, ha szabad ég alatt hálni találják, vagy lerontanak házat, templomot, ha nekik kedves liget helyére, forrás mellé építik.
A lány ismeri az utakat, mik halandó számára nem láthatók, jelzéseit madarak hangjába, hanga illatába, patak fodrába rejtették, így csalhatatlanul irányítja lova léptét Mélyrengeteg felé, hol népe utója otthonra talált, s hova ember még sosem tette lábát. Közeledvén immár érzi az őrállók tekintetét őt követni, s tudja, tovább haladását harcos őseinek vére garantálja neki. A szurdokhoz érve, hol a rejtett ösvény kezdődik ismerős érintését érzi a szélnek, mi önfeledt gyermek emlékeibelehel új életet. Lova izgatottan felnyerít, s élénken ügetve vág neki az útnak. Csillagfényes éjszakára jár, mire a szűk és mély szurdokban kanyargó ösvény a Finnel patakába torkollik, hogy csillogó zuhatagként omoljon a sziklafal tövében elterülő ezüstös tótükörbe. Alant, Faelnis lábainál a város kristályfényei terülnek el, ezeréves faóriásokra kapaszkodó tornyai, karcsú hídjai, lépcsői, légies palotái, mik gyöngyház színben dalolják vissza a csillagok fényét. Az elfek otthona ez, Elwelynn, mit az egrónok tudói, s az adománybeliek csak a Rejtkerteknek hívnak. Még a lány szemének is lenyügőző felséges látványa, s bár parancs köti Harmatföldön maradni, a szükség mégis engedi, hogy újra lássa szeretett hazáját. Az Öröktől Valók-az ó-föld leghatalmasabb lényei- jelenlétét még így, mérföldekről is megérzi, s a völgy felett óvón lebegő hatalmuk megborzongni készteti a lányt. Ideje hát, hogy nekivágjon a keskeny csapásnak lefelé.*

[Faelnis]

Elwelynn - dalol a lelke, ahogy alápillant az ezüst fényekbe öltözött városra, s arcán leplezetlen, őszinte öröm suhan át. Milyen rég is látta e csodálatos palotákat a fák és az épületek harmonikus ölelkezésében. Nagyon fiatal volt még, amikor másfél emberöltővel ezelőtt hevessége és igazságérzete elszólított... talán sok mindent másként csinálna akkor, mint most, s bár most, hogy visszatért, érzi csak igazán, mint tudja facsarni a honvágy a lelket, mégsem bánja meg ama napnak egyetlen pillanatát sem. Elmosolyodik, és megsimogatja a türelmetlen táncba kezdő, félvad kanca nyakát. Lecsúszik róla, és kedves suttogással vesz búcsút tőle - hagyja, hadd vágtasson az övéi elejbe a fák között. Jól tudja, hogy ha szüksége van rá, vissza fog térni hozzá...
Ő maga sokkal lassabban ereszkedik alá a völgybe, noha idefele vezető útja annál sürgősebb volt. Most, hogy véneik elé készül járulni, egyszeriben meglassúdnak léptei - nem, mintha félne tőlük.. Sőt. Tiszteletteljes borzongással várja a találkozást. Ellenkezőleg - alighanem a vének kortalan bölcsessége az, ami fiatal korának hamariságát lecsitítja: mint, ha itt, a város határában is képesek volnának mérhetetlen hatalmukkal megérinteni őt. Neki pedig kétsége sincs felőle, hogy ez így is van.

[von Frundsberg]

*A város kapujaként összeölelkező fák alatt átlépve gyermekkora emlékei felneszelő őzként riadnak tova az ösvényeken, rejtett csapásokon, függőkertek közén. Az évezredes erdő, mintha maga foganta volna a várost, s úgy dajkálja korok óta hűs, árnyas ölén, mint szeretett gyermekét. A Finniel ezernyi erecskéje olvad egymásba az ősöreg fák gyökerei között, hogy aztán légies hidak szökjenek át felettük, végül a száznyi kisebb-nagyobb vízesés egyikében rohanjanak az alant elterülő kristályvizű tótükörbe. Vad természetességükben is gyönyörködtető ligeteket édes-bús énekszó lengi be, a szinte élni tűnő szobrok mellett szarvasünő vigyázza borja lépteit.*
- Csillagod előtted járt, s megüzente jöttödet, Faelnis Thinuviel.
*A város szívébe vezető ösvényen Faelnis régi ismerősbe botlik. Mohos sziklán elpihenve oldúin táblán (miből az adománybéliek csillag-sakk játéka ered) folytat lassú küzdelmet önmaga ellen. A táblán negyvenkilenc bábu áll még mindig, mutatván, hogy a győzelem még messze van, amiként önmagát legyőzni, anyagi formába álmodott létét meghaladni sosem képes teremtett lény. Ha igen, tengernyi élet és kétannyi erőfeszítés árán... Faelnis gondolatai eképpen kalandoznak a férfi láttán, ki mindig is befelé, a léleknek, s a lánnyal ellentétben nem az akár fegyverrel is védelmezett, nagyobb jónak élt. Ezért, hogy nyíló ifjúként Faelnis jobbnak látta, ha életük más utakon csordogál tovább, ám sosem szűnt meg Thorildryn Iliriethre barátként gondolni. A férfi mosolya szelíd, s ábrándos, akárcsak ő maga.*
-Mae Govannen! A szívem örül, hogy újra látlak, mégis azt súgja, nem miattam kerested fel ismét Elvelynnt.

[Faelnis]

Meg is lepi, s egyben mégsem csodálkozik rajta, hogy éppen Thorildryn az, akivel legelőször találkozik. Valaha, igen, a férfi is közrejátszott benne, hogy kimondja az esküt, amely távol tartja e szeretett helytől, és Harmatföldhöz láncolja mindaddig, míg a szíve dobogása meg nem szakad, vagy Ködvadon fenyegetését örökre fel nem számolják... Mégis, a lelke felvirágzik, ahogy megannyi kedves emléket idéz benne a régi jó barát jelenléte. Tudja, hogy egymáshoz fűződő szeretetteljes emlékeiket a szomorúság leheletfinom pókhálója szövi át, ám ettől még őszinte örömmel lép hozzá.
- Thorildryn... a szíved sosem csalt meg, mégis reméltem, hogy láthatlak, ha már kötelességeim ismét ide szólítottak.
Mosolyogva áll meg mellette, s pillant rá kíváncsi fürkészéssel. Mennyi ideje is annak, hogy nem látták egymást? Egy szemernyit sem fakult emlékeiben a másik arcának egyetlen vonása sem.
- ...s most nagy öröm ért. Megtisztelnél, ha elkísérnél, s egyúttal megismernéd jöttöm okát.

[von Frundsberg]

//történik, amidőn Faelnis Thinuviel bebocsátást nyert az Öröktől Valók termeibe (RT-lejátszva)//

*A leány vére különös pezsdületet kap, amint megérzi a hatalmas erejű, ősi lény jelenlétét. Testének minden sejtjét vonzza amaz, mint napfény a növények levelét, mint hold a tengerek minden cseppjét. Az emberek között járván tudja, egy rövidéletű minden bizonnyal az eszméletét is elveszítené most, ha az óelf tudata az ő csekély elméjére nehezedne. Híg vére okán még magának is szaporán kell kapkodnia a levegőt, arcába pír költözik, szíve hevesebben ver. Ugyan hatalmuk árnyékában él ő is, de a maga fajta erdőtündék is csupán kivételes esetekben jelenhetnek meg a kristályablakokon beömlő alkonyfényű teremben.*
-Sietve érkeztél, gyermek...
*A testetlen hangról nem tudná megmondani, zöngéje minden szegletében kitölti-e a termet, vagy csupán fejében hallja-e azt, de határozottan érzi, csontjai szinte rezonálnak belé. Hogy férfitól, vagy nőtől származnak lágy hajlításai, s az évezredes dialektus, szintén nem mondaná meg. Az iszákjában hordott fejdísz ezüstös pengéssel ébred fel. Ősi hatalom álmodta ezüstje válaszol a hívásra.*
-Mondd hát, mi az, mi hajszolt idáig?
*Faelnis sejtése szerint ily hatalmas teremtmények minden valószínűség szerint tudhatják jövetele okát, próbára számít hát, minek megfelelnie kell.*

[Faelnis]

Már a valák évezredes jelenléte maga is átjárja az egész termet. Akár, ha valamiféle ősi energiatérben járna, mely testét-lelkét átjárja, s úgy látja őt, ahogyan pőre valójában azelőtt senki más. Mély tisztelettel hunyja le szemeit, és hajtja le fejét, amikor hozzá szól a Vének egyike. Meg sem próbálja megpillantani, honnét szól a hang. Azt nem reméli, hogy meg is mutatkoznak előtte - már az is olyan megtiszteltetés, amit, úgy érzi, sosem érdemelt ki, hogy csarnokaikba léphetett. Féltérdre ereszkedi, hogy tiszteletét kifejezze.. mert bármilyen büszke és ősi maga is az emberek gyermek-fiatalságú világában, itt ő az, ki gyermeki fiatalsággal tűnik ki.
- Êl síla na lû e-govaned vín. Nin Faelnis Thinuviel estar aen.
Jól tudja, hogy ismerik a nevét, s kilétét is, mégis úgy való, hogy udvarias köszöntéssel és bemutatkozással nyisson. Amikor ismét megszólal, marad az ősi nyelvnél, hisz ugyan miért vetemedne olyasmire, hogy a közös nyelvezet durva kiejtésű szavaival járuljon a Vének elé?
- Jöttem, mert jönnöm kellett. Oly döntést helyezett a sors kiismerhetetlen szeszélye az én kezeimbe, melynek meghozása nem tisztem. Régi emlékeket, ősi hatalmat, és ritka gesztust hordoz magában, amely felől Én nem rendelkezhetem. A legkövetendőbbnek láttam hát, ha a Ti bölcs színetek elé juttatom.
Ezzel a szóban forgó tárgyat előveszi iszákjából, s ujjainak élén vigyázza meg, úgy emeli fel, hadd lássák - mint, ha ő maga e régi ereklye ősi hatalmát is épp oly tisztelettel kezelhetné csak, ahogyan annak elkészítőinek korát.

[von Frundsberg]

*A leveleken áthulló alkony tüze vérvörösen csillan, ahogy a fejék arasznyi rubinjaiba tűz. A holdezüst finoman zeng, ahogy megérzi, visszatért születésének helyére. Elwelynn kemencéiben álmodták meg a Vörös Királynő filigránékes testét, köveit a Rejtliget patakjai mosták ki a föld gyomrából, most pedig, mintha a belé öntött mágiának emlékét szomjasan sóvárogná a fém.*
-Elvégezted hát a feladatod, miért küldettél. Nemes szolgálatot tettél népednek, s a Vörös Királynő hazatért az óceánon töltött számüzetésből. Méltó helye lesz ezentúl Elwelynn kincsesházában, emlékeként egy méltatlan és eltékozolt szövetségnek.-*zsong a hang Faelnis csontjaiban* -Tanultunk a leckéből. Nem szennyezzük többé a jótékony bizalmat azzal, hogy önző kézbe tesszük le azt.
*Kiábrándultságtól nehéz a levegő, s egyszerre Faelnis mintha nem is hangot hallana, inkább egy őt körülvevő tudat gondolatai hullámoznának körülötte.*
~A csillagok kereke fordul, a sors pedig szikrát vet rajta. Az Unikornis patájával újra dobbant a földön, s az egész mindenség beleremeg majd. Nagy változások vannak készülőben, gyermek, mit te sem tudsz, bár a levegőben érzel. Népünk jövőjét a Köd árnya kísérti, s úgy tűnik az emberi faj nem lett több, elvetélt kísérletnél a kezünkben~*gondterhelt, bús sóhajként lebben végig a mézillatú szél a termen.*~Önmagát pusztító ösztöneiktől nem oltalmazhatjuk meg őket, s így nem marad más, kibe hitünket helyezhetnénk. Szembesüljünk hát az idő végességével, mi népünknek adatott? Essünk szétszóratásba, és morzsoljunk össze minket a gyűlölet, mint a Keserűket a nyugati rengetegekben? Túl sok ifjú lép a Feledés Ösvényére, kiknek immár teher a századok lassú múlása...Egyedül maradtunk, s e partok kivetnek minket.~
*Majd megreszket a lég, mintha csak az atya azon kapná magát, hogy oly dolgokról beszél a gyermek előtt, mikről nem kellene, avagy az nem ért teljesen tisztán.*

[Faelnis]

*Leereszti a fejéket, s a terem alabástrom kövére helyezi. Az Ősatya gondolatainak vibrálása egészen megrendíti, és éppen abban erősíti meg, amiben már régóta aggodalma volt. Mélyen lehajtja fejét. *
- Hîr nín gorn! Én magam kudarcot vallottam. Nem sikerült visszaszereznem az ereklyét.
* Fölemeli pillantását, noha nem reméli, hogy megpillanthatná a Vének közül valót.. mégis úgy érzi, oly közelinek, mint, ha bármelyik percben megérinthetné.*
- A király főtanácsosa adta vissza nekünk. Én pusztán színetek elé juttattam.
*Hagyja, hogy szavai nehéz koppanással ülepedjenek le, mert rejtett mondandójának súlya van. Az emberek nem reménytelenek még.. akad közöttük, aki nem feledett el mindent, mi régről való... akad közöttük, akinek tisztán látása épp olyan, mint akikbe egykoron bizalmukat helyezték. *