Koronasziget

[Jezabel]

A Fény Megtestesülésének 1404. éve, Fergeteg havának 20. napja
A hajdani Sante-Bouve Kastély, mely immár Chelley tulajdonként ismeretes.

Cudar hidegnek ígérkezett ez a reggel is, az utat a városba mégis kifejezetten üdítőnek találta. Azt is sejtette, hogy az öreg az ajtóban fogja várni, ami azért mégiscsak elgondolkodtatta: vagy boszorkányosan megérezte, mikor jön, vagy jól működik a kémhálózata a városban, vagy... ott állt, mióta ellovagolt előző este. Mereven, szúrós szemmel várva őt, jobb keze mindig a háta mögött, bal keze mindig a kard markolatán. Kedvelte ezt az embert. Még ha mindent meg is akart tiltani neki, és kötelességtudata hideg szolgálatkészséggel vegyült is.
~Hogy is hívják? Hmmm.... hmmm... ahh megvan. Cromwall Jardine.~
- Jó reggelt, Cromwall!
Gyakorta, hogy ha elveszettnek érzi magát az ember, jobban megnyílik bárki felé. A férfi pedig olyan kísérőnek bizonyult eddig, aki megérdemli, hogy megnyíljon neki. Enyhe meghajlása a wallet szokás szerint olyan volt, mintha inkább tört volna a gerince, semmint hajlongjon, ami kifejezetten tetszett Jezabelnek.
- Asszonyom. Bizonnyal szívesen látna engem kiterítve ravatalon, bőröm nélkül...
- Én? Ugyan hova gondol!
- Akkor nem tudom mire vélni, hogy figyelmeztetésemre fittyet hányva tűnt el tegnap este. Is!
- El se kezdje, ehhez túl szép ez a mai reggel!
Az elébe siető cselédlányoknak adta köpenyét azzal együtt, hogy reggelizne végre, s sietős léptekkel indult meg a hideg folyosó lépcsőin az emeleti szobába, mit magáénak tudhatott. A férfi, mint eleven árnyék, követte, némán, mígnem az ajtó becsukódott mögöttük.
- Asszonyom, futár érkezett tegnap este. A levelet az asztalán hagytam.
- Remek, majd megnézem! Cromwall... Szükségem lenne a segítségére.
- Ezt valahogy napok óta sejtem...
- Ennyire nyilvánvaló?
- Ennyire.
Szerette volna azt mondani, hogy leforrázta a hír, de valahogy tegnap este óta már semmi nem tudja igazán meglepni. Vagy legalábbis... nem engedi.
- Nem tudja véletlen, hogy hol van a Grimoire-om?
- Önnek nincs olyanja, asszonyom. De a mágiaelméleti tanulmányai a könyvtárban vannak. Kívánja, hogy áthozassam?
- Nem, majd megyek én. Mondja csak... ismer egy bizonyos Veronica de la Fuentét vagy Vercole Serratát a társaságomban?
Jezabel tekintetét nem kerülte el, hogy a férfi pillantása komorabb és hűvösebb lesz.
- Igen. És azt mondom, bár ne ismernék ilyeneket. Azt hiszem, jobb lesz áthozatnom Sárkánykőről néhány iratot, hogy asszonyom bizonyos részletekre... jobban emlékezzen.
- Először a bűbájok! Az most fontosabb... A könyvtárban töltöm a napom, Cromwall! Mikor volt utoljára szabadnapja?
- Ön mellett? Sosincs...
- Akkor kap egyet... menjen és szórakozzon kicsit!
Cromwall ugyanazzal a merev tartással hajolt meg, s fordult ki a szobából. Nagyban töprengett még, mihez kezdjen most. Nem a pihenőnapot, hanem az információkat illetően. Ha az úrnő mindent tud, akkor megint elmegy minden életkedve, és sose lesz fiatal és jókedvű. Ha viszont eltitkolja az egészet, akkor olyan emberek hálózzák be megint, mint ezek a bűnözők és semmirekellők.
Úgy érezte, a szabadnapjának máris lőttek, hisz kezdhette egy hosszú lovaglással... Sárkánykőre.

[Faelnis]

//Egyenesen a Benefikátusból, lóháton, sietve//

Ahogy a városhoz közelednek, még ő is egyszerű nyerget, zablát és kantárat tesz Rigelre, noha jól tudja, hogy a félvad kanca mennyire nehezen tűri ezeket a segédeszközöket. Kerülniük kell azonban a feltűnést, és az embereknél meglehetősen ritka az, hogy valaki szőrén ülje a lovat.
Hiába azonban a szürke megjelenés, az arcukba húzott csuklya, a kopott, egyszerű öltözék és lószerszám, kiváló lovaik, összeszokott légies mozdulataik és egész kisugárzásuk révén mégis vonzzák a kíváncsi tekinteteket. Jól látja útitársain, mily' feszengőn fogadják az emberi város forgatagát és mocskát. Halvány mosollyal emlékezik vissza azokra az időkre, amikor még őt is döbbenettel taglózta le az emberi városok zsúfolt tömege.
A Koronaszigetre lovak és lovasaik egyaránt lélegezhetnek fel, s ahogy a kompról a patkolatlan paták a kőmólón koppannak, érzi csak igazán, mi feszültség szakad le róla. Az emberek nem ismerik érkezésük tényét... és ismervén a mostani feszült állapotokat, nem merne megesküdni rá, hogy konfliktus nélkül által jutottak volna a folyón, ha kilétük idő előtt kiszivárgott volna.
Csöndesen hordozza körül tekintetét az esti partvonalon miközben előre léptetnek, hisz veszedelem bárhol lapulhat az erdeiken kívül, különösen az emberek városában.

[von Frundsberg]

//A Királynéi palota háznagyi kastélya - szentszéki nunciatúra//

*Az elfek érkezése cselédlánnyal hetyegő őrállót riaszt alabárdja mellé. Kutyája jókedvűen liheg mellette, a legkísebb bűntudatot sem mutatva, amiért nem riasztott a jövevényeket kiszagolván. A fickó először goromba, mert szórakozása elillant, majd meglepett, hogy az érkezőkben hosszúéletűekre ismer, végül a királyi pecsét láttán egészen kezes lesz. Megértvén, hogy a küldöttség bizalmas ügyben érkezett hívatlanul, álca alatt és éjnek idején, hamar palotaszolga után küldet és beereszti őket, noha a légiesen ellebbenő elf hajadonokon rajta marad a tekintete, különösen a rangrejtetten utazón, kinek csuklyája alól csak álla finom vonalát és nyaka ezüst ívét vélheti megvillani az éjszakai fényeknek köszönhetőn.
A királynéi palota valóban éke Zubogónak. Nem erősség és távol van tőle bármily robosztusság, szinte regéli, hogy építőmesterei finom, asszonyi ízlés kedvére szánták. A loggiák, kerengők, tornyok és kertek mind magukon viselik a palota bővíttetőinek keze nyomát, hol méltóságteljes eleganciája, hol kifinomult vonalak, hol pedig dévaj, kánságbeli és sahrai elemek tobzódása váltja egymást.
A titokzatos küldöttséget a kardinális bizalmas szolgálója, még a palotás cselédség szeme elől is rejtve kíséri árnyas függőfolyosókon, belső kerteken át, egyenest a háznagyi kastélyba, mi a palota együttesen belül, ám a királyi udvartartás által elfoglalt épületektől elkülönülten állott, Santagelii háza népének fenntartva. Míg pedig a királyné majd minden este lakomával és léha mulatságokkal szórakoztatja a szoknyája köré gyűlt léhűtőket, addig a nuncius rezidenciája szerény ájtatosságba burkolózik. Zarrai nyelven susmorgó szolgálók, jelentéseket író, csuhás scriptorok, hivataltevő diakónusok és kispapok sürögnek a folyosókon. A lakomaterem szinte szekretariátusnak tűnik most, még a leveleket vivő galamok és hollók ketrecei is itt állíttattak fel, hogy kéznél legyenek, ha hamar van rájuk szükség.
Az érkezők feltűnése úgy tetszik, észrevétlen, a munka úgy folyik tovább, mintha mi sem történt volna. Nemsoká a bíbornok külön termeibe bocsátják be az elfeket, hol a szentszéki küldött atyai mosolyát maszkként felöltve fogadja őket a legbizalmasabb légkörben.*
-Csakhogy végre ideértetek! Az Egy vezette lovaitok léptét biztonságban küszöbünkig!-*áldja meg kegyesen a jövevényeket, bár azok legalább oly természetességgel nem követik mozdulatait fénykévét vetni* -Imádkoztam, hogy ne csúfoltasson meg Barad király neve, de a méltán híres bölcsességetek nem engedte, hogy skandallum essék!-*a főpap mesterien színlel, ám Faelnis érzékei érzékelik a megjátszott aggodalom hullámai mögött meghúzódó bosszúságot* -Caldir úr! Örvend a szívem, hogy személyesen is találkozhatunk!-*hajtja meg kenetteljesen fejét Santangelii, míg fürkésző szemeit le sem veszi Eurilielről, noha a brennil mit sem zavartatja magát a súlyos tekintettől.*
-Köszönjük, hogy eminenciád időt szakított reánk, hívatlan jövevényekre.-*szól nyugodtan Caldir*-Nagy dolgokban áll jövetelünk. Egronia jövendőjét hoztuk a felleghajtók alatt, kérünk tehát, a Szentatya nevében légy segítségünkre e kényes ügyben!
-Véremet adom ha kell, ha az Anyaszentegyház kedves leányának, Egroniának becsületét megóvjam és a helyes ösvényre tereljem nyáját! -*érti el tán szándékosan Caldir kétértelmű szavait a bíbornok, míg beljebb invitálja őket meghitt légkörű szalonjába.*-Ám mindenekelőtt..-*kínálja hellyel vendégeit*-…gyarló örömömre szolgálna, ha vethetnék egy pillantást az ékszerre, mi sajnálatos mód okozott nem várt bonyodalmakat!
*A beálló csendben Faelnis érezheti, hogy rajta a sor előfedni az iszákjába varrt Vörös Királynőt*

[von Frundsberg]

//RT-felületen lejtászva//

*A Vörös Királynő sorsa eldőlt, ahogyan sub rosa Seraphion hercegé is. Az elfek küldöttsége és Santangelii bíbornok egyetértettek abban, hogy a diadém nem kerülhet a reá hagyomány szerint jogos igényt formáló királynéhoz, hiszen a jelen feszült helyzetben félő, hogy a megaláztatásai után bosszúra szomjazó, és bátyja családjához hű Liswetha a fejék hatalmát nemtelen célokra használná. Faelnis és Caldir kertelés nélkül közölték Elwellynn akaratát: a Vörös Királynő csakis Euriliel úrnő hozományaként kerülhet vissza a királyi család tulajdonába, megakadályozván a katasztrófát, ha a Chelley-liga és az Eldalos-ház között mégis kenyértörésre kerülne a dolog.
A nuncius békéltető szándéka és a Mélyrengetegek hatalmasainak akarata a tárgyalás során találkozott: terveik szerint a herceg házassága (aképp, ahogy ősapja is alapította dinasztiáját) helyreállítaná az Eldalosok tekintélyét, s a diadém is biztos kezekben maradna. E tervek ámbátor főként reményből táplálkoznak, hiszen Seraphionnak a lovagi torna óta nyomaveszett, hovatovább a kalandor herceg a legmerészebb álmaiban sem gondolná, hogy titkos jegyes várja Zubogóban. Mindemellett várható, hogy a városban népes Chelley-kísérettel tartózkodó királyné sem kívánja annyiban hagyni a dolgokat!
Santangelii tehát összeesküszik az elfekkel és megbízza Faelnist, hogy a föld alól is kerítse elő a herceget, s bármily módon akadályozza meg, hogy Lizwetha akár botrány, akár fortély, vagy erőszak útján, de megkaparintsa a Vörös Királynőt!*

[Jezabel]

A Fény megtestesülésének 1404. éve, Aranyasszony havának 4. napja, Vásár napja

A hajdani Sante-Bouve, immár Chelley, de másrészt Lady Ludmilla tulajdonát képező kastélyba kisebb társaság tér vissza. A báróné és a kíséretében lévő Eviah és Margoth - talán a korszellemnek szigorúan ellenmondva - nem kényelmes hintón utazott a hidak városában, hanem hátasaik hátán, míg a velük lévő három fegyveres szintúgy. A lovak prüszkölésétől hangos hátsó udvarban a nyergeket elhagyva aztán a két leányt el is bocsátja, s hosszú, hímzett szoknyáját megemelve indul felfelé egyedül a széles márványlépcsőn, hogy kiderítse, Őfelsége a szalonban vagy az oldalsó, rózsalugasokkal szépített kertben vár rá, remélhetően nem egyedül, hisz Roselyn, Lisbonne és Meírah itthon maradtak.

[von Frundsberg]

//A hajdani Sante-Bouve, immár Chelley palota //

*Ahogy lady Chelley hazatér, látja, hogy a szolgálók pendelyébe zabszemet sem lehetne elrejteni. Készséggel igazítják útba, egyenest a kertbe, hol a rózsalugasig már vallet hárfa hangjai vezetik. Lady Roselyn álmodozó dallamait már messzire megismerni. Körötte az otthonmaradott hölgyek, kik csupán szemük sarkából mernek felpillantani a fejedelmi vendégre. Ludmilla most láthatja először a királyi rokont. Megkapó jelenség, még kora ellenére is, jelenléte úgy rezeg a levegőben, hogy képtelenség nem tudomást venni róla, s hatása alól bárkinek is kivonnia magát. Az a fajta, kinek tekintete előtt férfi és nő egyaránt zavarba esik, s így tenne még akkor is, ha nem tudna királyi méltóságáról, hogy aztán vágytól szégyenig vagy gyűlöletig hagyja hullámzani felszított érzelmeit. Ludmilla nem köznapi érzékein delejként pattog a királyné kisugárzása, elárulva, hogy ha ki nem is tanították, határozott fogékonysága egyértelmű a mágia és az éter művészete iránt. Egyenes derékkal ül, kecsesen ölbe ejtett kezeben finom csipkekesztyűt tartva, dús pillái mögül figyeli a hárfázó lady Sigune-t. Ajkát elégedett mosoly játssza körbe, ragadozó mosolyog így, ha kedvére lakomázhatott. A dallam elhaltával gráciával teli tapssal jutalmazza az ifjú hölgyet, ki szemét lesütve, szokása szerint rózsára pirult orcával hajt térdet a fennség előtt. Jöttére a kisasszonyok egyszerre felállanak, a királyné pillantását a megérkező házigazda felé terelve.*
-Drága húgom!-*áll fel üdvözlésre Lizwetha is és Ludmilla elébe lép, hogy kezét barátságosan kezébe fogja* -Oly régóta várom, hogy végre személyesen is találkozhassunk! Talán nem neheztel reám, hogy ilyen váratlanul érkeztem, amint megtudtam, hogy végre megtért Zubogóba!-* majd zavarbaejtő pillantással tekint végig a hölgyön*
- Lám csak, értem már, mi tartotta ennyi ideig Sárkánykői várában! Elnézve gyönyörűségét, megértem, ha komisz öcsém ki sem engedte az ágyasházból! Remélem ennek gyümölcsét mihamarább láthatjuk!-*ujjai hegye Ludmilla hasára rebben, s valóban, mintha belefeszülnének felsőbb érzékei ezen érintésbe. Ha nem fékezi magát, szíve egyszeriben nekilódulna. Szemérmetlen és felkavaró e gesztus, s nem tudná megmondani jó, avagy kellemetlen értelemben.*

[Jezabel]

Elégedetten nyugtázza a hárfa hangját, Roselynnek különleges tehetsége van a zenéhez, még ha fiatal is, és egyelőre túláradón ábrándos. Határozott léptekkel indul meg a lugas felé, a hosszú selyem csak úgy susog körötte. Biccentése és pillantása elég a lányok felé, hogy érzékeltesse velük, mennyire elégedett, s aztán szerény, de kedves mosollyal érkezik a királyné elé.
- Felség! Váratlan meglepetés és mérhetetlen megtiszteltetés a jelenléted szerény házunkban. - A pukedli még úgy is elegáns, hogy közben őfelsége a kezét fogja. Ám épp ezért lehelhet szemérmes leányi csókot amannak kezére.
Mondaná, hogy nem vette észre... de nem igaz. A királynőből áradó zabolázatlan mágiahullámok jobban megérintik, mint annak finom parfümje, mi körbelengi alakját. Azt megállapítani viszont, hogy kiművelt vagy sem a mágia művészetében? Nos... nem hagyatkozna a megérzéseire. A józan esze pedig azt diktálja, hogy ha nem is az akadémia jóvoltából, de Liswetha királyné nagyon is képes irányítani az erejét.
Érintése és szavai némi zavart engednek arcára csalni, de csak afélét, mely a magánélet kitárgyalásától tartózkodó leányoké. Még akkor is, ha az, akivel megteszi, immár családtag, és korban valamint tapasztalásban anyja lehetne.
- Egy gyermek érkezése csoda lenne e családban, Felség... Minthogy férjemuram lassan egy éve, hogy az állam ügyeiben járja az országot, és békíti a nemeseket, szívfájdalmamra csak gyönyörű levelei kárpótolnak valamelyest hiányában. Remélem, hogy a koronázásra visszaérkezik.
Mosolyát fent tartja, akkor is, ha egyre kényelmetlenebb e jelenléte a királynénak. Egyik kezével nagyvonalún int, üljenek talán le a kényelmes karosszékekbe a rózsák bimbói alatt, s aztán a másikkal elbocsájt. Ez a leányoknak szól.
- Eredjetek, csibéim, segítsetek átöltözni Eviahnak és Margothnak! Az uzsonnát ide kérjük servierozni.
Sejti, hogy a királyné nem családi látogatásra jött. Azt már réges-rég megtehette volna, hisz jó ideje a városi kastély, amelyet otthonának nevez. S hogy bejelentés nélkül, hirtelen érkezett, az szükséget jelez. Ezek pedig semmiképp nem tartoznak a vallet leányokra.
Megvárja, míg Őfelsége helyet foglal vele szemben, s aztán maga is így tesz a kis kerek asztal átellenes oldalán. Frissítőt már szolgáltak fel, ez rendben is van, hát az egyik kristály pohárba tölt magának az erdei gyümölcsökkel teli forrásvízből. Ahogy a szoknyát eligazítja, s lábait keresztbe rakja, azonnal látszik, hogy a ruhája botrányosan csalóka. A királykék felső szorosra húzott, de a nyakát és a vállakat szabadon hagyja, dísztelen, a hozzá illeszkedő szoknya pedig pontosan annyi ránccal bír, ami még kényelmes, vékony mintával hímzett, és remekül zár össze... pedig elől derékig fel van nyitva, s alatta bizony passzos nadrágot visel. A szoknya alját így bármikor a lovaglásnál félrehajthatja, s nem zavarja. Persze, ehhez legalábbis illetlen férfimód kell megülni egy lovat. S ha ez nem lenne elég, vékony fegyveröv van a lába szárára szíjazva, apró, vékony pengéjű szúrótőrrel benne. A nyakában az ékszer ugyan szép ezüst lánc, de mindössze egy értéktelennek tűnő holdkő csepp ékíti.
- Nézze el Felséged, hogy nem öltöztem át, de nagyobb illetlenségnek éreztem volna tovább váratni. Úgy véltem, Ön, mint... Felvilágosult Uralkodó, és tudós szellemben nevelkedett asszony, megérti viseletem sajátosságát, ha tudja, hogy Harmatföld gyakorta szólít el a városból, akár hirtelen is, s ha ma nem is így esett, de ez városunkat érintő ínségben kenyeret osztani kegyes tett, ám nem veszélytelen. Nem szeretek csak az őreimre hagyatkozni.
Ha Liswetha Chelley úgy gondolta, hogy egy műveletlen, önálló akarattal és öntudattal nem bíró, jellemzően "egron" kisasszonnyal fog találkozni, akkor csalódnia kell. A kék szemekből áradó tiszta tudat, a tény, hogy Ludmillának éles tekintete mintha a veséjébe látna, s hozzá a nemesi eleganciába burkolt vallet módi arról tanúskodnak, hogy a kurátori megbízott nem épp egy üres fejű tenyészkanca.
Viszont attól távol álljon, hogy meghatározza a beszélgetés menetét, hisz amint sejti, a királyné okkal érkezett, így várakozása leheletnyit kitapintható. De nem annyira, hogy tolakodón érzékeltesse.

[von Frundsberg]

*Ludmilla szinte érzi, mint vizsgálja apróra a királyné pillantása ruhazatát, s annál inkább azt, mit az engedelmes feleség álcája rejt. Élénk tekintetéből olvasni, hogy izgalmas szereplőt sejt a fiatalasszony személyében, annál is inkább, hiszen híre járja, hogy Lizwetha királyné oly kedvtellve játszik a körülötte lévőkkel, mintha csak zsinóron táncoló bábok volnának. Persze Chelley-vér, de a rossznyelveknek hitelt adni szűkenlátók mulatsága.*
-Megértem, hisz a gondos úrnőnek nincsen nyugalma még ünnep idején sem. Lelkek ezrei függnek tőle, így megszokása, hogy adjon, nem igaz, kedvesem? Én magam is gyakorta járom az Alsóvárost, hogy ételt osszak a szerencsétleneknek. Csak közöttük járva, a sirámaikat hallgatva tudja meg igazán a magunkfajta, milyen is a mindennapok valósága Egroniában. -*együttérző pillantással tekint el arra, merre több mérföld távolságban az Alsóváros kunyhói állnak* -Én csupán hálás tekintetekkel találkoztam, álnok szándékkal eddig sosem. Ámbár húgom durva vidékről érkezett, ott koldus nem kér, csak lebunkózza azt, akinek van.-*legyint, ejti csipkekesztyűjét az asztalra és a frissítőbe kóstol*-A királynéi palota maradékának javát minden reggel kiszekereztetem, s már az Érctoronyi sütőmesterek küldik a családunk pénzén vett kenyeret a városba, de egyre inkább úgy tűnik, ez sem elég. Itteni tartózkodásunk túl hosszúra nyúlt, s a zubogói nép inkább átkozza, mint élteti királyát.-*sóhajt gondterhelten.*
-Ha nem látnának ezüstcsillagos címer alatt éléssel megrakott társzekereket minden nap a Máglyáspiacon, azt hiszem már rég a paloták ablakából figyelhetnénk, hogyan égnek a Vámsziget kifosztott tárházai.*-mosolyodik el jelentőségteljesen, csepp kétséget sem hagyva afelől, ki jut eszébe először a városi rongyosnak, ha kenyeret kap a kezébe.*
-De hagyjuk a gondokat most, hisz szép még az élet, s én fecsegni jöttem!*-vált tónust könnyedén* -Mondja csak, miként működik ez a Királyi Értékmentő Társaság? Ha ugyan jól tudom a nevét..Csupán afelől van tudomásom, hogy húgom oroszlánrészt vállal ezen ereklyék előkerítésében és sem pénzét, sem épségét nem félti, hogy hódolhasson az...*-keresi a megfelelő szavakat*-ásatag dolgok iránti szenvedélyének. Bár, ha jobban belegondolok... Szabadság, veszély, titkok...Tán még engem is kísértésbe ejtene ez a fajta élet-*mosolyodik el cinkosan*

[Jezabel]

E furcsa választól, s hogy pont az adományozást ragadja ki a királyné, Jezának olyan érzése támad, hogy ha erre megfelel, úgy abból egy "kinek a nagyobb a társzekere" beszélgetés alakulhat. Ez pedig netán versengés látszatát keltené, ami el is veszi a karitatív tevékenység lényegét. S lévén míg őfelsége rá van kényszerítve erre, mert azt bizton jól látja, másképp ugyan nagy bajban lennének a városban, s így kényszerből adakozik, mi igazából csak képmutatás, Jezabel legalább elszámolhat magában azzal, hogy ez szabad akaratából történik az ő részéről, s nem csak általános lázongás idején. Ez az oka hát, hogy elsiklik a szavak felett egy mosollyal és biccentéssel, és inkább a másik kérdésnek gondolatmenetére és céljára igyekszik rájönni.
- Szabadság, veszély és titok... Nos, veszély és titok rengeteg van, emellett kosz, vér, sírok, halálos csapdák, megelevenedő magasmágia... Szabadság ezzel szemben sajnos nincs, sem ünneplés és dicsfény. Jobbára ha hosszabb időre távozom, az egerek cincogni kezdenek a macska hiányában, ha pedig kétes helyekre indulok, a pletykáknak nincs végük s hosszuk aztán. Ezt a társaságot egyébiránt még az első nagy Eldalosok egyike alapította, Colomannus Eldalos, s a célja az volt, hogy a legritkább kódexeket és tekercseket begyűjtse. A feladatok kibővítése később történt meg, s az értékmentés lett a főbb tevékenységi körünk. A zavaros interregnumok, örökösödési háborúk és persze felkelések és más szomszédainkkal vívott háborúk folyamán az ország értékei elkallódtak, eladásra kerültek, zálogosították őket, ajándékozták ki-ki a maga frakciójának.
Elhallgat, de csak míg közelebb inti a cselédet. A fiatal leány ezüst tálcán egész apró sós falatkákat sajtmártást, másrészről friss gyümölcsöket, mézet, és rózsaborssal díszített édes habot hozott, hogy kedvükre válogassanak, melyik hölgynek melyik van ínyére. Csak akkor folytatja, mikor ismét kettesben maradnak.
- Felségednek talán nem kell mondanom, hogy a kincstár nem csak I. Caroberto király bányái, pénzverdéi és adói nyomán vált egy százada ismét jelentőssé, de a visszaszerzett kincsek révén is, melyek némelyike szimbolikus értékű, mások viszont mágiával bíró tárgyak. Néha szerencsénk van, és vissza tudunk vásárolni egy-egy jelentős éket, ám amelyek valódi hatalommal bírnak... nos azok árát nem aranyban követelik meg. S míg a könnyen szerzett ékességekkel dicsőségárban lehet díszmenettel felvonulni, úgy a nehezen megszerezhető komolyabb kincseket... jobbára felhajtás nélkül, titkon juttatják el a Kincstárba. Épp ezért érdekes, hogy a... bevett szokással szembemenve a Vörös Királynőnél az ünnepélyes átadást választották.
Megint csak jótékonyan elhallgatja, hogy meg is lett ennek a böjtje.

[von Frundsberg]

*Nem nyúl a csemegéért, mintha figyelmét túlontúl lekötné sógornéja jelenléte. Az, hogy Ludmilla elértette az adakozásról ejtett szavait, nem zavarja igazán, hisz mindketten egyazon erszény fizette kenyeret osztanak, s amaz is a Chelley-asszonyok jóságosságának hírét érősíti csupán.*
-Mi haszna királyi nagyapánk megfontolt fiskálisainak, ha az udvar kincsestárát vejünk lagúnai aranyával tömik. Oh majd elfelejtettem, azok is Chelley aranyak immár!-*kuncogással csapja el a gúnyt hangjában, hisz Ludmilla jól tudja, hogy apósa Galeotti meggyilkolása és Alberighi patriarcha ultimátuma után az utolsó érméig megvásárolta a királyi ház adósságát, ezzel kerülve el egy küszöbön álló összeütközést a Felicissimával, mi úgy kellett volna a birodalom meglévő nyűgjei mellé, mint púposnak a hanyattesés.*
-Hogy miért e nagy felhajtás a fejék körül? Nem tudhatom mi járt a rühös Kopó...akarom mondani lord Scarlettwound fejében, amikor idecsődítette a bíbornok eminenciáját és felhergelte egész északot. Felteszem szerette volna elterelni a nép figyelmét arról, hogy a vidéki uracskák és rablólovagok az ő bőrüket nyúzzák végtelen harácsolásuk közepette. Mind hallottunk híreket mi történt a Severföldi parasztháború során és felteszem senkinek sem hiányzott volna, hogy a kaszákat kiegyenesítsék a mezitlábasok, ha már aratnivalót a földeken úgy sem találnak.-*fintorítja el orrát, azt is kifogástalan eleganciával. Így maga előtt látván e csupa kifonomultsággal és érzékiséggel bűvölő asszonyt, Ludmillának nehezére eshet elképzelni, hogy alig egy éve még mosdatlanul és zsákruhában kényszerítették flagellálni az Egy háta mögötti kolostorcellában.*-Kenyeret és cirkuszt, ahogyan az óidők császárai is vallották!
-Ám mondja csak húgom, ön, mint aki tulajdon kezébe fogta a diadémot...-*hajol közelebb ültében Ludmillához, szemeiben egy pillanatra mohó lángok villannak, mint amilyen csakis egy vágyakozó asszony szemeiben táncolhat.*...valóban olyan lenyűgöző a hatalma, hogy az aggok sem akarták kiengedni a karmaik közül? Hogy érdemes volt a világ végére elmenni és tucatnyi élettel fizetni érte?