Két napja történt csupán, hogy Ramon Trevelore és Evangeline nővér megtértek a téli kastélybéli felderítésből. A zarovarit, főleg miután megtudták, hogy milyen könyörületes cselekedetet hajtott végre az ártatlan lelkek érdekében, szívesen fogadták. Hullamocskos ruháját elkérték és kimosták, testét lefertőtlenítették, melegételt kapott (olyan spagetthi poverit, ami bármelyik couconak büszkeségére válna) és hallani sem akartak róla, hogy pénzét költse fogadóra, mikor náluk is akad hely. Addig élvezhette a clorindisszák vendégszeretetét, ameddig nem szégyellte.
Viszont Evengeline nővérrel éjfélig tartó beszélgetésük után nemigen találkozhatott. Cellájába vonult, hogy éjjel-nappal imádkozzék a feltalált holtak lelki üdvéért. Csak két nap múlva jelent meg Carlotta tisztelendő anya előtt és kérte, hogy megmaradt stipendiumából hadd süssön kenyeret Zubogó nincstelen árváinak. A rendfőnökasszony szinte könnyekig hatódva adta engedélyét e jótét léleknek, akiről már bizonyosan feltételezte, egy nap szentté válhat... Maga kísérte ki a kapuig a hideg ellen felöltözött, kenyérkosaras apácát tizennyolcadika délelőttjén. Még egy ideig szemével kísérte, ahogyan az elindul a szegények megsegítésére, magában áldva a Prófétát, hogy ilyen együttérző, részvétteljes leányt tudhat maga mellett.
Evangeline nővér pedig pár órára eltűnt foszlós cipóival Zubogó falai közt.
- ※ ※ ※
A misztikum és a mágia elismert professzorának, Saward Q. Lorrimernek, ajtaján a kora délutáni órákban kopogtatás hallatszik. A töpörödött öregember, csak a harmadik próbálkozás után hallja meg azt. Akkor is kedvtelenül, sőt ingerülten néz fel grimoire-jából.
- Szabad, szabad az ég szerelmére! Jöjjön már be. – magában készül, hogy bárki legyen az, jól megmondja majd neki, hogy egy ilyen elfoglalt embert nem lehet csakúgy zavarni.
Dühe abban a percben elpárolog, amikor egy szende, északi vonásokkal rendelkező, szépséges hajadon lép be megilletődve, a könyvektől rendetlen irodába. Barátságos mosollyal arcán leteszi a kezében tartott nagyító üveget és feljebb tolja szemén az amúgy is vastag lencséjű okulárét, hogy jobban szemügyre vegye a vendégét.
Értőmód vizsgálja, lenszőke haját, kék szemét, szépen ívelt orrát, bájos arcát és vénuszi alakját. Tetszik neki, ezt pedig tudtára is szeretné adni. Fürgén lepattan a székéről és vendége elé lépdel.
- Alkalmatlankodom professzor? – kérdezi még mindig zavartan.
- Dehogy is kedves, fáradjék csak beljebb. Jaj, de szép gyűrűje van! – fogná meg kezét ezzel az a kis trükkel, miközben helyre kíséri a hölgyet. Az viszont ennél rutinosabb és elkapja időben, hogy megigazítsa kezén az ékszert.
- Ugyan kedves professzor, ez egy régi vacak. Szóra sem érdemes. Fontosabb ügyben érkeztem önhöz. A segítségét kérném.
Lorrimer még mindig mázosan bazsalyogva szemközt foglal helyet.
- Kegyednek lehoznám a csillagokat az égből is.
- Ugyan, ne legyen ilyen bohó professzor! Még csak nem is ismer. – pirul el a látogató. – Apropó. Milyen modortalan vagyok! Bocsásson meg, kérem. A nevem Johanna Engström. Nagyon izgatott vagyok, hogy végre személyesen is beszélhetek önnel, hiszen már sokat hallottam munkásságáról. Éppen ezért is fordultam rögtön ide. Égető problémám van. Egy kutatás kellős közepén tartok, csak a saját szakállamra, nem dédelgetek olyan hiú álmot, hogy egyszer annyira viszem majd, mint ön… de, a lényeg, hogy elakadtam. Van ez a jel – vesz elő egy összehajtott papírost, amit rögtön át is nyújt. – és akárhol kerestem sehol sem találtam a megfejtését. Ön az egyetlen reményem professzor úr! Sokat jelentene, ha segítene.
A professzor széthajtogatja a papírost és elé tárul a ködszigeti kripta lezárt ajtaján lévő pecsét pontos mása.
