Tündérerdő

[handsofgod]

A Köd-félsziget körül elterülő nagy erdősség, mely Harmatföld tartományhoz tartozik. Az erdő több varázslénynek is ad otthont, s ezek közül nem egy olykor veszélyesnek is bizonyul. A vadon öreg, számtalan különös rom és elfeledett emlék felkutatható benne annak, akinek van bátorsága bemerészkedni. Erdésztelepek és vadászkunyhók találhatóak meg a vadon közvetlen szomszédságában, s a helyi népek nem épp a legvendégszeretőbbek, jellemzően inkább mogorvák és fagyosak, akár az északi telek.

[Mord]

//A Vörös Királynő nyomában - Faelnis nyitója//

A Tündérerdő mélyén csendesen szitál az eső, halk zümmögő dallamot játszanak a lehulló cseppek a faleveleken. A magas dombra épült erdei elf őrség halk, légiesen könnyű énekszóba burkolózik, ahogy a dombmélyi kriptába kíséri Vöröstölgy Hargolest, az őrség hetedik kapitányát, ki majd háromszáz esztendeig viselte e rangot, s a Homályerdő újabb rémsége elleni harcban elesett. Ma emlékeznek hőstetteire, s az őrséggel együtt emlékezik maga az elöljáró, Dharandul is, kinek anyai ágon volt fivére a hős, s emlékezik Faelnis Thinuviel, ki maga igen jó barátjának és mentorának tudhatta.

A ceremónia után a vendégség lakomájánál pedig igen nagy megtiszteltetés éri az elf leányt, hisz maga Dharandul lép oda nesztelen mellé. Hollófekete hajában az ezüst diadémom megcsillan a nap átszüremlő fénye, ruhája az erdei elfek zöld-barna mintáját idézi, s kortalan arca nem árulkodik másról, csak békéről.
- Üdvöz légy, Faelnis Thinuviel! - Köszönti szelíd mosollyal, hangja akár a nimfák éneke. - Vöröstölgy Hargolest sokat mesélt nekem rólad. Merészségedről és hűségedről. Ez pedig igen nagy tisztesség, Faelnis. Ő sokra becsült téged, s úgy tartotta, hogy nem csak kitűnő vadász vagy, de egyszer kitűnő vezető is lehetsz.

[Faelnis]

Az emberi múlandóság szerint számlálva sok esztendeje már annak, hogy a Tündérerdő elfjei között meglelte helyét és új otthonát, még, ha örök vándorként ki-kivetette is magából az ősi rengeteg, hogy Egronia vagy akár más, távolabbi vidékek ügyes-bajos dolgaival foglalkozzék.
Az elsők között fogadta jó szívvel az, akinek földi maradványait most visszaadják a természet lágy ölének, hogy ott megtérhessen Föld anyához, lelkét pedig visszakísérik dalaikkal a csillagok közé, ahonnan, úgy tartják, népük ősei erednek.
A bánat nem él benne oly soká a búcsúztatás során, mint a szelíd öröm - hisz bár mindannyiuknak hiányozni fog Hargolest, a lelke immáron megtért oda, ahová ősi vágyódásuk okán valamennyiük szíve húz. Amint elmerend mindezen az erdő csöndes eső-sirató mélyébe révedve egy kupa vörösborral a kezében - a búcsú okán -, gondolatainak fonalát Dharandul akasztja meg. Elszakítja tekintetét a csöndesen sustorgó fák zsezsgésétől, és illően fejet hajt előtte, ahogyan az a nálánál többet megélt, tiszteletre méltó elfeknek kijár.
- Légy üdvöz, Dharandul.
Fogadja a férfi köszöntését, de annak szavaitól, bár jól esik neki, hogy mentora felé irányuló vélekedését illetőn ily mementót hallhat, mintha egy kicsit.. tartózkodóvá válna.
- Ő sosem bővelkedett dicsérő szavakban, noha e nélkül is tudhatta, ki mellette harcol, hogy tettei helyénvalóak-e? Kedves melegséggel érint hát, hogy tolmácsolod megtisztelő véleményét irányomban.

[Mord]

- Az ő dicsérete az oka, hogy emlékezete ünnepén megszólítlak. - Biccent különösebb kertelés nélkül a férfi. - Oly dolgok sora következik el, melyben nagy szerepet szántam neki. S immáron neked. Kövess, kérlek!
A kérés inkább parancs, még ha az udvariasság köntösébe burkolta is amaz, s nesztelen léptekkel indulnak meg az énekszótól zsibongó fák között.
- Az egronok számtalan ereklyét kaptak tőlünk, s számtalan módon herdálták el, ajándékozták el, hogy hatalmuk erősítsék. Rövid éltük alatt nem tanulják meg becsülni ezen szépségeit e földnek, s emiatt nem is hibáztathatjuk őket, ám tűrnünk nem feltétlen szükséges. A Királyi Tanács nemrég egy ily ereklye felkutatására rendelt ki csapatot, s népünk azonnal élt is a birtoklás jogának felvetésével. A Vörös Királynő... talán még emlékszel magad is legendájára, mi az emberek tudatából rég kikopott.
Valóban, Faelnis fel tudja idézni, hogy a Vörös Királynő Liathelissa elda hercegnő koronázási diadémja volt, melyet ajándékba adtak az elfek az egron nép felemelkedésekor, mikor első királyuk egyik fia, Barad megkapta az elf hercegnő kezét. Az elda emlékezet szerint Barad és Liathelissa egymásba szerettek, az ifjú herceg apjától a Flottaparancsnoki címet kapta, s így sokfelé hajóztak kedvesével, míg végül nem tértek vissza.
- Azonban a király saját hatalma gyarapítására kívánja majd használni az ereklyét, s nem adja majd vissza népünknek, mi jogos tulajdonunk. Úgy kívánjuk hát, hogy csatlakozz ezen expedícióhoz, és hozd vissza, mi a szépek népét megilleti. Ha őkirályi felsége meg kívánja kapni, úgy tőlünk kell ismét elkérnie! S minthogy az Eldák Tanácsának szavára cselekszel, bűn nem terhel majd, a Tanács így döntött.

[Faelnis]

Komor egyetértéssel hallgatja Dharandul szavait. Bizony az emberek egyik legfőbb hibája, hogy könnyedén feledik mely ajándék, mely kiváltság kitől is származik...így azt eredendően a magukénak érzik idővel. Talán nem tehetnek e jellembéli ferdeségről, hisz aki rövid időt tölt e világon, nem foglalkozhatik folyvást a régmúltban történtekkel, s a jövőre is csak korlátozottan ügyelhet. Gyarlóságuk meglehet, éppen ebből fakad... a férfi utolsó szavaira mégis felkapja fejét, és kemény, metsző pillantását hosszan a másik tekintetébe fúrja. Idegtépő csönd feszülhet közéjük néhány pillanatra, mielőtt végre szóra nyitná a száját.
- Súlyos szavak peregnek ajkaidról, Dharandul!
Idegessége most nyíltan megmutatkozik abban, hogy kimozdul beszélgetőpartnere mellől, s néhány lendületes lépéssel beljebb kerül a fák közé, kivonulva városuk levélhártya tetőzetének védelme alól. A csöndesen szitáló eső miriádnyi gyöngy-cseppként csillan meg az elf szabadon hagyott tincsein, mielőtt utat találna magának a dús, barna fürtök között, és lassan áztatni kezdené.
- Igazságod mégis megvagyon bennük..
Fordul vissza a férfi felé, s emeli tekintetét immár visszanyert nyugalommal a másikra.

[Mord]

A férfi meg sem szólal újfent. Csendesen, rezzenetlen figyeli az elfet. Egyetlen szót sem kell pazarolnia, hogy tudja a lány, mire vár. És nem is fog pazarolni. Az eső csak szitál, Éganya siratja holt gyermekét, s éji keblére várja... de feladatát, mit az elevenek között hagyott, ki végzi majd el?

[Faelnis]

Búcsújuk néma csöndben zajlik hát. Az elf csak finoman meghajtja magát, aztán szinte belevész az esőáztatta fák közé... közönséges emberi szem számára csaknem varázslatosnak tűnne a lány eltűnése, Dharandul azonban tisztán kiveheti, hogy vissza indul még gyászos, csöndes ünnepükbe burkolózott városukba. Mindösszesen csak néhány holmit szed össze, amelyekre szüksége lehet az út során: ellenőrzi nyílvesszejeit, és ha kell, pótolja a hiányzóakat. Magához veszi kardját, köpönyegét, s egy hátizsákba három napi váltásruhát, elfek szőtte kötelet, egy, a nedvesség elől gondosan becsomagolt kovakövet pakol takaros rendben. A táska mélyére kerül még két vég tiszta kötszer, s egy tégely balzsam, mely az athelasz levelének áldásos nedveiből készült, írként bármely sebre, zúzódásra. A maradék helyet levélbe göngyölt lembassal tölti ki. Amint ezzel megvan, gondosan leszíjazza a táska tetejét, eligazítja magán fegyverövét, majd szerény hajlékából a dombokra kisétálva hosszú füttyel szólítja magához mokány, kecses léptű kis lovát. Azonmód, nyergeletlen üli meg, ahogyan az szokása, s az emberek kikötővárosa felé irányozza könnyed vágtában..

[Mord]

//Felhívás keringőre - A megváltás kútja kaland ideje alatt//

Ritka alkalmak egyike, hogy az elfeknek kirendelt erdőterületre valamely nagyúr érkezzen. Hívatlan ráadásul. Lord Ranald viszont nem idegen e vidéken, ahogy a Ranald-ház címeres vadászai sem. Azon ritka emberek ezek, kik remekül értenek az erdő fáinak megmunkálásához, az erdő vadjaihoz, s szívükben szeretik, tisztelik, mit az erdő számukra megad.
Mégsem túl gyakori vendégek. Most mégis ott léptet az úton lord Ranald a lordok követeként, s futára órákkal ezelőtt átadta már a hírt, az elöljáróval, Dharandullal kell szót váltana.

[Faelnis]

Lord Ranald és háza azon kevesek közé tartozik az emberek között, akikkel szívesen tartják fenn a kapcsolatot maguk az elfek is. Nem mutatkoznak sokszor... és többnyire rövidek azok az alkalmak, amikor udvarias szóváltásra kerül sor az erdő népe és a ház feje között.. de Lord Ranald elmondhatja magáról, hogy többször váltott már szót az ősi néppel, mint a legtöbb egron nemes. Üzenetére most mégis késlekedik a válasz, és az erdőt baljós csend üli meg.

Amióta kifutott a király két hajója Zubogóból, majd hónapokkal később visszatért annak legénysége - illetve annak csupán töredéke -, az elfek mintha a szokottnál is zárkózottabbá váltak volna. Lord Ranald azóta egyikükkel sem találkozhatott, s mintha még az erdő vadjai is visszább húzódtak volna a fiatalabb erdőrészekből az ősi, vaskos rengeteg mélyére, ahová hívatlannak már nem érdemes betennie a lábát. Nehezebben akad fejedelmi szarvas a vadászatra megfeszített íj húrjáról elsüvöltő nyíl hegyére, ritkábban találnak impozáns méretű vadkant a hajtók, de mintha még a madarak is megritkultak volna. Az erdő népe zárkózott... és ezúttal történhetett valami, ami még inkább azzá tette őket.

A tölgyek és gesztenyék, kőrisek, hársok lassan átadják helyüket a bükköknek és fenyőknek, ahogy egyre mélyebbre hatolnak az erdőben, s ezzel egyúttal óhatatlan fel is kapaszkodnak a hegy messzire nyújtózó gyökereinek egyik lábán. Átlépték már a láthatatlan határvonalat, amely az elfek területeit jelöli, mégis csak órákkal később történik érdembeli változás: valahonnan az örökzöldek lombjai közül haragos szisszenéssel egyetlen nyílvessző süvít elő, és fúródik a menet orra elé a fagyott földbe. Rezegve áll meg ott - a figyelmeztetés egyértelmű.

[Mord]

A menet megáll. A kíséret elől haladó két lovasa között előre léptet a lord, és vén tanácsadója... Ranald az öregre pillant, majd vissza a vesszőre.
- Hmmm... Úgy tűnik, Dharandul nem lát már olyan szívesen. - Jegyzi meg sztoikus nyugalommal az öregnek, bár bizonyos benne, hogy a hegyesfülűek is remekül hallják. - Megsértettük talán hosszúéltű barátainkat?
- Nem tudok róla, nagyuram... Szándékoltan bizonnyal nem, s ha szándékunkon kívül tette bárki a népedből, bizonnyal már jelezték volna, mint bölcs vezető a bölcs vezetőnek.
- Igen? Akkor bizonnyal csak az égből pottyanhatott ide ez a vessző! Pont a lábunk elé! S csupán az Egyisten vagy az Ősök szeszélye, hogy vadjaink elhagyják az erdőt... Vagy talán holmi egron királyok okozta sérelmek miatt keseregnek az erdei elfek, mint az hírlik?
- Ugyan nagyuram... Ne sértsd meg barátainkat ilyen feltételezéssel. Más bűne miatt büntetni azt, aki az oldalunkon harcol? Túl emberi. A hosszúéltűek ennél bizonnyal bölcsebbek.
- Bizonnyal. Nos... ez esetben én tovább indulok, ti pedig itt megvártok. Biztos vagyok benne, hogy Azúr tornya környékén nincsenek banditák! Nemsoká visszatérek... Csak tisztáznom illik ezt az eltévedt vesszőt, mit egy wallet nagyúrra lőttek ki!
Ezzel pedig gyakorlatilag kedélyesen átlépteti azt a bizonyos vesszőt, hogy tovább haladjon.