- A tartós béke érdekében némely Alston lovagot is házadhoz kell majd fogadnod ennek tükrében. Nem így gondolod, sir? - fejezi be mondandóját és teszi fel a kérdést a bájos kisasszony.
Nemrég jöttek ki a kedves Lady Alyciával a katonák mulatságára, hogy osztozzanak azoknak örömében, élvezzék a nyári időt és természetesen egymás társaságát. Ha teljes szívéből is utálja az örökös lét nyűgjeit - s a fájdalmas tudatot, hogyan lehet most már maga az - a szépséges és gyengéd hölgy minden gondjára ír; alig töltött vele időt, mégis örömtelibb helynek látja a világot. Észre sem veszi, azonban ő is olyan vidáman mosolyog, mint azok a Rivers katonák, akik a hátsó udvarról térnek vissza és tiszteletteljesen üdvözlik elhaladtukban. Beszédfoszlányaikból könnyű kikövetkeztetni, hogy végül a bajnok házukból való.
- Figyelsz rám, uram? - akasztja meg gondolatátmenetét Alycia pajkos kuncogása. - Most már bizonyosan látom, hogy te is azok közül a javíthatatlan férfiak közül való vagy, akik megfontolják, mikor mit mondanak, nemde?
- Nem, nem kedves lady... Csak még mindig nem hiszem el, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy a Gondviselés téged szánt kedvesemül...
Úgy tűnik a bók elérte a célját, hiszen a lány pirulva tekint el a róla.
- Nézd csak Sir Everett, ím házunk egyik legkiválóbb lovagja is hátulról érkezik! - hívja fel másodperc múlva a figyelmét a feléjük közeledő szőke páncélosra. - Mondd csak Sir Zadoc, te magad ugyancsak megmérkőztél? Sir Everetthez pedig volt már bent szerencséd, nemde?
A másik lovag egy pillanatra szoborarccal mélyen belenéz a szemébe - biztos benne, hogy Sir Ogden is azok közül való, akik nem válnak könnyen ellenből baráttá. Viszont a következő pillantra az mosolyogni kezd és a hölgy felé fordul.
- Igen, bent találkoztunk már... Sajnálom, hogy idő előtt el kellett hagynom a társaságot, azonban kicsit fájni kezdett a fejem. Nem lettem volna igazán jó beszélőtárs... S nem szálltam hátul ringbe. Nem, nem vagyok az ilyen versenyzések híve... habár a lehető legkülönösebb dolog történt ott.
A toronyban harang kondul meg ekkor. Ebédre hív.
- A lakoma közben elmesélem. - tesz egy laza kézmozdulatot az ebédlő felé, jelezve, hogy elkísérné őket. Sir Zadoc-ot hallgatva indulnak meg ekképpen, aki remek mesélő, bizonyosan olvasott; úgy adja elő az egész históriát, hogy az az érzése támad, mintha maguk is ott lettek volna. A végére viszont csak akkorra ér, mikor már a második fogásnál tartanak.
Az apátság pedig valóban kitett magért! Nemcsak ízlésesen rendezték be a ebédlőt a két ház címereivel a falakon, de főztjeik is elsőrangúak. Maguk és lovagjaik a terem végén étkeznek egy hosszú asztalnál, a katonák szemben velük több ilyennél tehetik ezt. A meghívott zenekar kellemes muzsikát játszik, szolgák gondoskodnak arról, hogy a serlegek soha ne maradjanak üresek. A vitézek asztalfőin a kapitányok és egyéb fontos személyek ülnek, köztük a fehér hajú bajnoknak is találtak helyét, kinek emellett a jussa a legpompásabb falatokat megkapni; azokból pedig sok akad. Van itt mi szemnek, szájnak ingere: sült malac, ürü, párolt zöldségek, húslében főtt hagyma, frissen kivett cipók, érlelt mézes-sonkák, illatos sajtok és effélék, bőven.
A zene egy ízben aztán abbamarad és elkezdődik a tósztok ideje. Legelőször a két apa szól, reményüket fejezik ki a házasságot és a békét illetően, majd más egyéb emberek is gratulálnak előre, bő gyermekáldást kívánva az Egytől. Végülis furcsa ezeket így hallani... Csak reménykedik, hogy valóban hamar közbenjár az Istenanya és megajándékozza őket egy fiúval, kiben végre apja is örömet lelhet annyi gyász után. Legvégül ismét Lord Rivers emeli kupáját. Látja, hogy vidám igyekszik lenni, de elsőszülöttje és felesége halála már megviselte arcát - mosolyában, hangjában rejtezik az alig kivehető, de bizonyos bú.
- Igyunk most már a bajnokra is, kiről az ebéd alatt sokat hallok! Hol vagy te lány? Állj fel és jer' elénk hadd nézzünk meg! Voltál-e már valaha vadászni?
