Hozzászólás#7 » 2020.10.08. 12:41
A tiszteletre méltó J.P. Hawkins professzor saját kezébe baráti üdvözlettel Ludmilla Chelleytől
Professzor Úr, kutatásaim anyagát a mellékelt dokumentációval küldöm meg Önnek. Azonban annak olvasatában úgy érzem, bőven merülnek majd fel kérdések Önben.
Az aayisi kincsek valóban lélegzetelállító és egyedi darabok, egy oly letűnt kultúra emlékei, melynek megértéséhez a korlátolt emberi elme úgy hiszem, kevés. Hisz még a velünk élő Szépek Népével sem vagyunk képesek megértetni magunkat, miként forduljunk tehát egy letűnt civilizáció felé?
Minden jel szerint a leleteket e civilizáció juttatta el Basil Vitaliushoz, aki ezzel mindegy áldozattá válik történetünkben. Mert hiszem, hogy nem oktalan történt ez. Engedje meg, hogy néhány aggasztó észrevételem részletezzem.
Egyrészt bizonyos számomra, hogy a leletek természetükből fakadóan uralkodó és hódító szándékúak. Basil Vitalius esetében egyértelműen megmutatkoztak az elme megbomlásának jelenségei, nem tudván feldolgozni a tényt, hogy nem ő, hanem Salazar mester tartotta kezében a kincseket egy időre. Olyannyira elmérgesedett e métely, hogy a legjobb barátját képes lett volna meggyilkolni érte, és közel állt hozzá, hogy ez sikerüljön neki. E személyes kötődés túlmutat a természetes birtoklásvágyon, sokkal inkább megszállottságnak nevezném.
Másrészt meglepő, de a mi híresen szeszélyes kastélyunk egyértelműen reagált a kincsek jelenlétére. Nem egyszer előfordult, hogy elrejtette előlem azokat, mikor vizitációra érkeztem, sőt, e szimbiózis oly mélységűvé vált, hogy a kincsek kezdték el irányítani a kastélyt, képmására faragni annak minden termét és folyosóját, sőt, természetét is. E különös jelenség főként abban nyilvánult meg, hogy a sziget kastélyhoz tartozó része a sivatagi jelenségek felvételét kezdte meg, márpedig mifelénk itt északon ritka a pálmafa, a homokdűne és a skorpió jelenléte. Míg a kastély eleddig kérkedett áldozatainak portréival, most a déli kultúra népeinek képmása jelent meg mindenhol.
Harmadrészt mindig jelen van a tenger szimbolikája a kincsek körül. Az állandó tenger illat a kastélyban, az édes vízi kutak használhatatlanná válása, mert tengervízzel töltődnek fel, a titokzatos csuklyásokból áradó halszag, ezek mind a leletek természetes, eredeti közegére utalnak.
A kérdés csak az, mi céllal történt mindez?
Ha hihetünk a szörnyvadászok jelentéseinek a tenger bestiáiról, melyekkel magam is volt szerencsém találkozni utolsó tengeri expedíciómon, úgy nincs okom elzárkózni attól, hogy értelmes faj éljen a tenger mélyén, amely képes ily tárgyakat előállítani, társadalmának rendje és kereskedelme van. E faj képviselője adott át Basil Vitaliusnak egy kincset, de meggyőződésem, hogy nem Basil Vitalius volt az első. Aayis leírása és legendája arra enged következtetni, hogy a város nem követte a Khemetre jellemző több isten tiszteletét, hanem csak Dagonnak hódolt. Dagon maga egy elfeledett termékenységisten és tengeristen. Ám Aayis messze fekszik a partoktól, a sivatag mélyén. Azt kell gondolnom, hogy Dagon kultusza épp a vízhez való köthetőségével maradt meg Aayisban, ahol a víz az életet jelenti, s nagyobb kincsnek számít, mint az arany.
Hogy mi vezetett Aayis bukásához és elnéptelenedéséhez, sajnos nem sikerült kideríteni, de a kincsek természetéből fakadóan úgy vélem, újbóli megjelenése Dagon visszatérésének kísérlete lehetet. Sajnos vidékünkön nem ez az első eset, hogy elfeledett, magasabb szférák entitásai próbálkoznak ismét hozzánk közel férkőzni.
Így tehát a kincsek további megtartásától, ahogy Salazar mester is tette, óva inteném, ám úgy vélem, erre már nem lesz szükség. A kincsek, ha feltételezésem helyes, már nem tartózkodnak Egronia területén. Ha feltételezésem helyes, úgy visszatértek Aayisba vagy a tenger mélyére. Oda, ahová valók, és oda, ahol nem okoznak nagyobb kellemetlenséget e vidéknek, mint amit már eddig is tettek. Állítanám, hogy nem tudom, miként történhetett ez, de becsapni Önt úgysem tudnám. Mindez tudásom és akaratom szerint rendeltett így, azon céllal, hogy Egroniát, Harmatföldet és Zubogó városát védelmezzem.
Ha kérdései még mardossák, elvárom vendégségembe.
Szerető barátja,
Ludmilla Chelley
-Emberi törvény kibírni mindent, s menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák.-