Kamondus Végzete

Lejátszható kalandok, hirdetések.
A játékhoz kérjük, jelentkezz be!
Avatar
Lassarina
Adminisztrátor
Hozzászólások: 43

Kamondus Végzete

Hozzászólás#1 » 2017.07.25. 19:08

A szűz, a sas, és a szörnyvadász története, amelyben közreműködött Lady Jezabel Sante-Bouve, elszenvedte Veronica de la Fuente, megmentette Alexi Piotr Ramanovich, és a bajt keverte Ilweliondur mesélésében Kamondus, a sasok megkeseredett bölcse. Álljon itt az ő történetük...

Kép
" A holnap mindig tiszta - nem szennyezi hiba! "

Avatar
Lassarina
Adminisztrátor
Hozzászólások: 43

Re: Kamondus Végzete

Hozzászólás#2 » 2017.07.25. 20:05

- 1. Rész: A sas leszáll –

Alig, hogy az előző nap megrázkódtatása után új nap virradott a kastély tornyai fölé, Veronica újfent vörösre sírta szép szemeit, ám ezúttal a megkönnyebbüléstől, hogy megsebzett és méreg által gyötört szép hátasa végre talpra állt. A tékozló leány megviselt állapota alig is téveszthette el Lady Jezzabel figyelmét, amint a grófnő megpillantotta az istállóból az éjszakázástól sarasan, ázottan, s rendkívül kimerülten kilépő, zaklatott leányt. Okozott már nem egyszer bosszúságot a heves természetű, felvágott nyelvű bakfis a grófnőnek, annak elesettsége most mégis megpendíti vasbéklyóval zabolázott szívének együtt érző, anyáskodó húrjait. Gyöngéd szeretetével és csitítgatásával kísérte el a pityergés határán reszkető ifjú hajadont, hogy türelemmel várja ki, míg amaz a fürdőben megszabadul az előző nap mocskától testileg, s lelkileg egyaránt.
A léleknek balzsamozására finom étellel készült a grófnő, melyet a kellemes délelőtti napsütésben a verandán szándékoztak elkölteni, hogy ott vitassák meg Veronica ügyes-bajos dolgait:
- A fehérboros gombaleves kész van... a kamrában lefedve. És ha szereti az édeset, van gyümölcsös kása is. Szolgálja ki magát nyugodtan... Arra gondoltam, szép időnk van, ebédeljünk a tornácon! – Szólt is a grófnő, s amint ráállt a lány, maga csak levest szedett, és fatálcára téve hajnali cipószelettel indult ki a szalon tornácára. A szép fehér abrosszal terített asztal mellé telepedve aztán bőven nyílott alkalmuk rá, hogy míg a levest kanalazták jóízűen, alaposan átbeszéljék Veronica minden gondját-baját. A fiatal lány apróra elregélte a titokzatos, veres varkocsú fiatal férfi érkezését, annak elbeszélését, melyben a Fuente ház fattyú örökösének és Veronica bátyjának titulálta magát. Felidézte, mint ötlött szemébe e férfi hátán a két ikerpenge, melyet korábban Edmund, a gladiátor birtokolt, ki szárnyai alá vette a lány harci tudásának csiszolását. Elpanaszolta annak szomorú módját is, mint érte a lovát egy bódító méreggel kikent számszeríj vesszeje, melyet egy vulpe repített felé. Végül pedig elmesélte szorongatott helyzetéből fakadó, végső riadalmának cselekedetét is, amikor a jövevénytől elrémülve magát letagadván Dahlen nevén mutatkozott be, ki hozzá hasonforma veres hajú, kék szemű leány volt.
- Egy időre ezzel el is hárította a veszedelmet talán a feje felől... de hacsak a gladiátora nem önszántából adta azokat a kardokat ennek az idegen alaknak, úgy a szálak talán ismét összeérnek. De... gondolom ő lőtte meg a lovát – összegezte a grófnő a hallottakat, miután a lány elbeszélésének végére ért.
- Nem olyannak ismerem, aki magától szabadulna meg azoktól a pengéktől.. – felelte erre Veronica, s a gondolatot, hogy talán mégis így lehet, hisz egy olyan információval, amellyel Edmund kiadja a lány hollétét, örök bűnbocsánatot nyerhetne, elhessentette magától. Távolba révedő tekintete a napfürösztötte udvarba fásult..
Az idő ugyan alkalmatos volt a kinti ebédezésre, mégis többször felhők árnyalták a nap arcát. Ahogyan egyszerre mégis előbújt az, a tornácon üldögélő két fehérszemély szemébe vakító villanás vágott, mintha tükörrel irányítanák a fényt orcájukba. A villanásra először Jezzabel kapta el a tekintetét, s kezét felemelte, hogy árnyékoljon szemének a bántó fény sugara ellen.
- És igen, az idegen tette… pontosabban a csatlósa, egy vulpe..- folytatná is még az elbeszélést a lány, ám a villanás őt is szemeinek hunyorgatására készteti, amint figyelmét az vonja magára. Azt azonban ekkora sötét tömeg takarta ki fejük fölül. A kastély épületének túloldaláról érkezett a veszedelem, gyorsan bukott át a tető nyergén és úgy csapott le a tornácon lévőkre, akár héja a csibékre. Csibék helyett két úrinő most az áldozat, a támadó pedig óriási, öreg sasmadár. Nagy volt, akár egy ökrös szekér, szárnyai vitorlák, karmai, mint megannyi szablya. Farktollai színaranyból, azokon csillant meg a napfény. Siketítő vijjogással vágott rá zsákmányára, hogy alig is maradt ideje a meglepett úrhölgyeknek a riadalomra! Egyikük pedig későn rémüldözött már..
- Vigyázzon! – Kiáltott Lady Jezzabel, s szinte azonnal is ugrott fel… vagyis oldalra a tornácon. Sajnos pont nem az ajtó felé ült, de felborította maguk elé az asztalt, hogy azt vinné a madárka, ne őket. A grófnő rögtönzése azonban már nem menthette meg, csak magát. Sajnos az egész éjszakás virrasztás és stressz rányomta bélyegét Veronica reflexeire, így amikor amaz kirúgta maga alól a széket és felpattant, már késő volt: a veszedelmes karmok egészen kitakarták előle a képet. Felsikoltott! A ragadozó sokat markolt volna, ám keveset fogott. Karmai a felborított asztalon vástak el, majd szárnyai vihart kavarva meglebbentek, s Veronica után kapva karmai összezáródtak annak dereka körül. A következő pillanatban a leány elemelkedett a földtől, ahogy a sas felragadta a levegőbe, s már szállott is vele tova az erdő fái felett.
" A holnap mindig tiszta - nem szennyezi hiba! "

Avatar
Lassarina
Adminisztrátor
Hozzászólások: 43

Re: Kamondus Végzete

Hozzászólás#3 » 2017.08.02. 19:00

- 2.Rész: A magasban -

- Ne!
Veronica felsikoltott. Bár jobb szeretett volna a földön maradni, a mohó madár pilleként ragadta magával. A verandán sikeresen megmenekedett Jezzabel tehetetlenül volt kénytelen végignézni, ahogy a sasmadár a magasba rúgta magát.A szárnycsapások erős szele úgy lebbentette fel szoknyáját, mint egyszeri díváét a korona udvarában az alákapó szellő, de amint a bestia elemelkedik... már későnek tűnt, hogy bűbájjal e földhöz szegezze. Amíg látta, addig viszont tehetett még valamit... ha a bestia állati értelemmel bírt volna csupán!
- Gadewch i mi weld eich llygaid! Eich clustiau fy addoli! Plu gan fy ewyllys! – Parancsolta a bűbáj erejét összegyűjtve a jókora sasnak, s akaratával kényszerítette volna, hogy visszatérjen, hisz ha sikerült a bűbáj, ő irányíthatta. Jezabel mágikus energiái azonban úgy oszlottak el, mint a szélbe szórt homok, azok a fejedelmi állaton fogást nem találtak. Kénytelen volt hát ismét összeszedni magát, s a hirtelen riadalomból visszaóvatoskodó vörösbegyet meglátva az egyik törzs ágán, a parancsot elismételte rá. Egyelőre mást nem tehetett, minthogy az aprócska madárral követte a bestiát, merre van a fészke... vagy talán aki küldte? Hisz vagy bestia lévén volt értelme, és ezért nem irányíthatta, vagy valaki más már irányította... ami a vöröske szavai után nem lett volna meglepő. Látnia kellett, hogy hova viszi, másképp nem eredhetett nyomába. A vörösbegy pedig engedelmesen reppent a sas nyomába, még ha ösztönei azt is diktálták, bújjon el, míg elmúlik a veszedelem. Jezabel érezte, hogy kalimpált a kicsiny állat szíve, hogy erőlködve nyomába érjen a nálánál sokkalta gyorsabb óriásnak…

Veronica alatt suhant a táj, a szél arcába vágott, hogy levegőt is alig kapott tőle. A sas vijjogása messzire hangzott, visszhangot vetett a dombok felett. A heves vérű leány legelső gondolata nyomán a kardjáért kapott, ám amint alátekintett a gyorsan távolodó földre, eleresztette a markolatot. Ha meg is vágta volna a lábat s így eleresztenék, azzal jól már nem járhatott.
- Tégy le rólam, hallod?! Amennyi gondom van, többszörösen is megfekszem a begyedet, ha bemersz kebelezni, hallod?! S onnan is kivájom magam! Hetedíziglen szabadul rád minden balszerencsém! – kiabált az ostoba szárnyassal, hisz mást már amúgy sem tehetett. Szavai nem hatották meg a madarat, az szaggatott rikoltást – vagy nevetést? - hallatott csak. Alattuk rétek, szántók, falvak szaladtak el, végül már haragoszöld fenyveseket lehetett látni, s kibukkanó szürke kőszálakat, mik közül a legmagányosabb tetején kocsiszínnyi, kazalmagas fészek ült.
- Ó, ne, ezt ne! - pillantott alá a fészekre, ahol jobb szeretett volna még költetlen tojásokat látni, semmint éhesen rikoltozó fiókákat. Minden esetre most, hogy közelebb ért hozzájuk a hegyoldal révén a fenyves, úgy érezte inkább vállalja a lábtörést, semmint az eleven felfalatást. Kardot rántott hát, a szélben hidegen szisszent a penge, majd magában fohászt rebegve vágott fájdalmasat a lábra, amikor úgy ítélte, talán elég közel nyúlnak hozzá azok a fenyőcsúcsok. A kard sekély sebet ejtett csupán a lábon, ám ez éppen elegendő volt, hogy a madár meglepetésében eleressze zsákmányát.

Jezabel az utolsó, melyet megpillanthatott a vörösbegy szemein át, az a magasból a mélybe aláhulló leány filigrán alakja volt. Érezte, hogy egyre fáradt, vállaiba fájdalom nyilallt, ahogy szárnyaival sebesen dagasztotta a levegőt. Lúdbőrözni kezdett mind a szédítő magasságtól, mind a sűrű hegyi levegő hidegétől, mi tollai közt rezgett, majd egyszerre csak újra saját testében találta magát, ahogy a vörösbegy bűvkörén túl szárnyalt.
" A holnap mindig tiszta - nem szennyezi hiba! "

Vissza: “Kalandok és hirdetések”

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég